2. nap 🇮🇳 MUMBAI

Másnap délelőtt 11-ig elvileg el kellett hagynunk a szállást, de a recepciós jó fej volt és megengedte, hogy otthagyjuk a cuccainkat és később visszamenjünk értük. Ekkor sikerült először kipróbálnom a mai napig is kedvenc indiai ételemet, a NAAN-t, a kenyerüket. Ez egy lepény, amit egy kemence falára tapasztva sütnek meg, és ez volt az egyetlen étel, amit megvettünk és megettünk az utcán. Bár mire az én kezembe jutott, már hárman fogdosták össze, igyekeztem lazára venni és nem foglalkozni ezzel az aprósággal. A lepény zseniálisan finom. Bármivel és mindennel lehet enni. Van sima, spenótos. zöldséges, sajtos, fokhagymás és minden, amit ki lehet találni és ami fontos volt, nem csípős. Indiában ugyanis minden, de minden csíp. Szó szerint minden. Ha rendelsz valamit és szólsz, kihangsúlyozva, hogy ne legyen csípős és bőszen bólogatnak, hogy dehogyis, nem az, na az is csíp. Ha csípősen kérsz valamit, az nálam már az ehetetlen kategória. Nagyon nem bírom a csípős ételeket, úgyhogy nekem áldás volt a naan, úgy voltam vele, köszöntem szépen, ha én most ezt ehetem egy hónapig, másra nem is vágyom, a boldogságom meg van alapozva.🌶

Ezután rögtön az állomásra mentünk abban reménykedve, hogy nem kell több éjszakát maradnunk és jegyet tudunk venni az éjszakai vonatra, ami levisz minket az indiai tengerpartra, GOA-ra. Ezúttal szerencsénk volt, kaptunk jegyet, bár valamennyivel drágább volt, mintha online vettük volna. Mivel semmi olyanra nem akartunk költeni, aminek később nem vesszük hasznát (igen, akkor még elhittük), nem akartunk indiai SIM-kártyát venni néhány hét miatt. Nagyjából kettő hétre volt szükségünk, hogy megbánjuk ezt a döntésünket részben azért, mert minden alkalommal felárat fizettünk a jegyvételért, részben pedig, mert egyszer sem sikerült elsőre megvennünk a jegyet, mindig volt valami probléma. Online olcsóbb és zökkenőmentesebb is –elvileg-, de ezt csak helyi számmal lehet megtenni. Úgyhogy ha Indiába mész, vegyél kártyát. 📱

Az állomás után a Burger Kingbe vitt az utunk mondván, ha ez a kaja se nem hajt meg és se nem túl csípős, emelhetjük a tétet. Gondolom nem árulok el titkot azzal, hogy számunkra, európaiak számára az Európán kívüli vizek ihatatlanok. Lehet próbálkozni – én megtettem, de nem érdemes. Ezért volt izgalmas az első gépi kóla, amibe még jeget sem mertem kérni, nehogy… De egyébként nincs para, nyugodtan mehet a jég. Később már nem foglalkoztam vele és sose volt gond.💧

Majd visszamentünk a Gates of India-hoz képeket csinálni és ott kezdődött el sztárságom története. Olyan ritkán látnak fehér embert, hogy gyakorlatilag látványosságnak számítanak. Ha ráadásul szőke is, még rosszabb. Sergio előre felkészített erre. Nem vele akarnak képet, őt csak illendőségből kérdezik meg, de igazából engem akarnak és pont annyira tartanak engem érdekesnek, mint én őket. Azt mondja, amikor először volt Indiában és még nem volt internet, ez még rosszabb volt. Nos, számomra ez is elég volt, egy hónap után már annyira untam, hogy lazán elhajtottam mindenkit.📸

A Gates után találtunk egy cuki parkot hintaágyakkal, ott ejtőztünk egy keveset, majd visszamentünk a szállásra a táskáinkért, útközben pedig megtömtük zsebeinket mindenféle földi-jóval, nem tudván előre, mikor jutunk legközelebb ételhez. Az egész napos séta után a tikkasztó hőségben elég érdekes szagunk volt, úgyhogy kiérve az állomásra, mivel úgyis várni kellett, az ott lévő nyilvános csapnál, ami eredetileg ivóvíz (nem, nekünk ott se szabad), megmosakodtunk, amennyire tudtunk, de még így is a világ legkoszosabb emberének éreztem magam. Viszont korántsem annyira, mint másnap, a vonatozás után.🚿

Másodosztályra volt jegyünk, ami egyébként 30€-ba került fejenként és négyen voltunk a mi kupénkban, ami egy függönnyel volt leválasztva a folyosótól. Amikor befutott a vonat, nagyokat nyelve néztem végig, ahogy az előző utasok lepedőit összehajtogatják, és szépen kikészítik nekünk. Majd, ahogy kitakarítanak, ami gyakorlatilag annyit jelentett, hogy egy slaggal a vonat ajtajait kívül-belül kicsit meglocsolgatták. A WC létezéséről igyekeztem nem tudomást venni. Minél később kell használnom, annál kevesebbszer szorulok rá. Útitársaink egy 30-as lány és egy nagydarab bácsi voltak, utóbbi viszonylag hamar szólt, hogy kapcsoljuk le a villanyt, mert aludna. Úgy be voltam tojva, hogy Sergioval terveztem aludni, de olyan picik voltak az ágyak, hogy hamar feladtam és felmásztam a sajátomba (zárójelben jegyezném meg, hogy vonatos utazásra a felső ágyakat ajánlanám mindenkinek, odáig nem másznak fel a bogarak). Olyan erős volt a klíma, hogy azzal nyitottam, hogy magamra pakoltam mindent, ami meleg és kényelmes, plusz előrángattam a már jól bejáratott takarómat.💤

Emberem alvókáját akkor sikerült először ilyen körülmények között megcsodálnom és egyébként azóta is nagy rajongója vagyok eme képességének, hogy bármikor, bármilyen körülmények között képes aludni. Egész éjszaka. Megszakítás nélkül. Én ennyire nem vagyok szerencsés, úgyhogy minden vonatút után mosott szarként érkezem.😪

Miután megébredtünk, roppant diszkréten szólt, hogy ideje lenne használnom a mosdót, mivel már nagyjából 15 órája nem pisiltem és egyszer túl kell rajta esnem. Surranjak át nyugodtan az első osztályra, ott lehet tisztább. Nem volt. Az ázsiai WC egy földbe applikált – vécédeszka formájú – lefolyó (képtelen vagyok jobban szemléltetni),  aminek a két oldalán futó recés rész mutatja, hova kerülnek a lábak. Így rögtön időutazásba kerülhetünk és pisilhetünk úgy, ahogy anno a játszótéren a bokorban, guggolva, egyenesen bele a lyukba. Nem vagyok hajlandó belegondolni se abba, mi van akkor, ha valakire rájön a szapora. Mint korábban említettem, az összes szállásunkon európai módon oldhattuk meg ezt a problémát, a reptereken pedig általában mindkettő volt. Viszont az európai fajta olyan szinten gusztustalan, hogy sokkal egyszerűbb ott is ezt a lyukat választani. Később már automatikusan ezeket választottam, de az első alkalom visszavetett vagy 5 évet a fejlődésben és olyan szinten traumatizált, hogy visszaérve szóltam Sergiónak, hogy most hagyjon békén, mert szükségem van néhány percre.😩