12.-16. nap 🇲🇾 CAMERON HIGHLANDS III/2.

 

Első reggel felkerekedtünk, hogy megturistáskodjuk, amiért mentünk, azaz a teaföldeket. A várostól délre két hely is van, ahova be lehet menni, a Cameron Valley Tea House 1. és 2. Eredetileg az 1-be készültünk, de amikor kiértünk a városból, Sergio nekiállt stoppolni, hátha valaki elvisz minket és nyerünk egy kis időt, mert délutánra esőt mondott.🌧️

Az se lett volna baj, ha gyalogolni kell, alig 5 km-re volt az ültetvény, csak nem tudtuk, mennyire fogja jól viselni magát az idő. Egyébként nagyon jól.🌦️

Az öltözködéssel enyhén szólva is túlzásba estünk, beijedve az esti időjárástól mindent felvettünk, de mivel sokkal-sokkal melegebb volt, mint amire számítottunk, vehettük le és cipelhettük magunkkal a kabátokat.😅

Viszonylag hamar felvett minket egy kocsi, 3 pakisztáni származású muszlim lánnyal. Egész Malajziáról el kell mondanom, hogy hihetetlenül szimpatikusak az emberek. Legyenek malájok, kínaiak, vagy indiai-pakisztáni származásúak. Nagyon segítőkészek, kedvesek, érdeklődők és mosolygósak. Rengetegszer csak simán sétálunk az utcán és kedvesen ránkmosolyognak. Persze KL valamennyire különböző, mint minden főváros, de már Ipohban is integettek nekünk, köszöntek, megkérdezték, honnan jöttünk, de nagyon sokan csak simán odakiáltottak, hogy Welcome to Malaysia. Ez a fajta megnyilvánulás az összes ország közül, ahol eddig jártunk, csak itt jellemző, sehol máshol. Számomra ők sokkal szeretnivalóbbak, mint az indonézek.🥰

Tehát 3 nagyon cuki pakisztáni lány vett fel minket és vitt el a kettes számú Teahouse-ba, ami végülis szerencsés fordulatnak bizonyult, mert maga az a rész, ahol fényképezkedni lehet, sokkal szebb, mint máshol. 3 Ringgit-et (0,60€) kellett fizetni, kaptunk egy karszalagot és hajrá. Mi többször mentünk ki-be és nem szóltak egy szót sem érte.☺️

A legtöbben csak lelépcsőztek és csináltak néhány képet a teafákkal, mi azért eltöltöttünk köztük úgy egy órát, hol a kordonon átmászva, hol leereszkedve, amíg csak tudtunk. Őröket nem nagyon láttunk, de úgy voltunk vele, csináljuk, amit akarunk, ha pedig valamit nem szabad, majd csak szól valaki. Amikor kifotóztuk magunkat körbenéztünk, de mivel semmi olyan útvonalat nem láttunk, ahol kimozoghattuk volna magunkat és eltávolodhatunk a tömegtől, átmentünk a Teahouse 1-be.🫖

Előtte viszont a mosdót keresve belebotlottunk az ültetvény saját teaboltjába. Ez a tea vélhetően ismert arrafelé, mert sok helyen láttuk, végig is szaglásztuk őket. Én rögtön eszemet is vesztettem a sok finom teától és legszívesebben mindből vettem volna, de végülis csak kettő lett belőle. Előtte azért több boltban is megnéztük, hátha valahol olcsóbban árulják, de meglepődve konstatáltam, hogy mindenhol nagyjából ugyanazon az áron adják. Bár nem bántam volna, ha árulnak valami kezdő pakkot, vagy legalább mini kiszerelést, mert úgy tényleg mindenből lehetett volna venni, de a szálas teákból csak 200 g-os kiszerelést lehetett venni.  🤷🏻‍♀️

A másik ültetvényre is beengedtek minket ugyanazzal a karszalaggal, azt nem tudom, hogy ez így teljesen rendben van-e, mert a bejáratnál 15 Ringgitet láttunk kiírva, bár tény, hogy őket kocsival vitték le az ültetvényig. Mi ettől eltekintettünk és megindultunk befelé, mintha pontosan tudnánk, mit csinálunk és miért, és amikor a bizti bácsi szólt, Sergio csak megsuhintotta a csuklóját még csak le se lassított. Mivel se kutyákat nem küldtek ránk, se nem lőttek le minket, beleegyezésnek vettük a magunk mögött hagyott reakciótlanságot és mentünk tovább.🤣

Lesétáltunk a völgybe, amerre a többiek kocsival mentek, de se teakóstolásra nem bukkantunk, de még csak nem is a saját teáikat árulták a kávézóikban. A maps.me szerint viszont onnan indul néhány túraútvonal, csakhogy minden egyes útnál táblát raktak ki, hogy csak személyzet számára, más utat pedig nem találtunk. Így kénytelenek voltunk figyelmen kívül hagyni a táblákat és elindulni valamerre, ugyanúgy abból kiindulva, egyszerűbb utólag bocsánatot kérni, mint engedélyt.😁

Viszonylag hamar belefutottunk néhány alkalmazottba, de mivel csak kedvesen integettek, visszaintegettünk és mentünk tovább. Vagy nem jártunk tilosban, vagy senkit nem érdekelt. Szerintem sok turistát visszatart ez a tábla, mert az egész úton, ami amúgy csak 8 km lehetett, csak két másik párral találkoztunk.👫

Maga az út nem volt nehéz, bár esőben biztos kellemetlen, mert aszfaltozott út nincs. Egy ponton vissza is kellett fordulnunk, mert látszott, hogy hosszabb ideje nem járt arra senki és perceken belül pocsolyában tocsogtunk.😆

Útközben rengeteg helyivel találkoztunk, kedvesen köszöntöttek minket és néhány növényt is láttunk, amikről fogalmunk nem volt, mik lehettek. Eredetileg szerettünk volna egy teafeldolgozóba is menni és látni magát a folyamatot, de azt az információt kaptuk, hogy ezekbe turistákat nem engednek be.🚫

A táj természetesen gyönyörű volt, ott találtam meg azt az elégedettséget, nyugalmat és lenyűgözöttséget, amit eredetileg Balitól vártam. Mennyire mellényúltam. És még mindig képtelen voltam felfogni, hogy Cameron Highlandre alig járnak turisták.😍

Lassan kiértünk a csodás teaföldekről egy pici településre, tényleg csak akkora volt, hogy csak néhány bádogtetős ház alkotta, viszont onnan már aszfaltozott út vitt minket tovább. Kora délután volt, szikrázó napsütés, útközben néha egy iskolásokat szállító kisbusz ment el mellettünk, a kislányok visítva üdvözöltek minket.😁

Addigra életem már fürdőnacira vetkőzött, meg is ették a rovarok, én pedig még a túra elején lekaptam a pólómat és sportmelltartóban menősködtem. A hegyvidéken az időjárás tényleg becsapós. Bár az is lehet, hogy azért öltöztünk túl, mert reggel, amikor felkeltünk, fáztunk. De igazából hiába volt csak 20 fok, csorgott rólunk a víz már 5 perc séta után és ez így is maradt, míg le nem nyugodott a nap. Utána viszont menekültem a házba, mert fáztam.🥶

Tehát az aszfaltos út kivitt minket a főútra, ahol az út szélén sétálva mentünk vissza a szállásig. Az időjárás tényleg nagyon kegyes volt hozzánk, konkrétan akkor kezdett el szakadni az eső, amikor az utcánkba értünk. Leraktuk a cuccainkat, a szállás előtt találtunk két széket, leültünk rájuk és teával meg nasival néztük az esőt.💧

12.-16. nap 🇲🇾 CAMERON HIGHLANDS III/1.

A busz Cameron Highlandsbe fejenként 25 RM-be (~5,5€) került, plusz még fejenként 2 Ringgitbe, hogy megkapjuk a pultnál a boarding cardot. Viszont a távoltsági buszmegálló nem Ipoh belvárosában van, még csak nem is a városban, hanem inkább annak határán.😅

A helyibuszmegálló 1-es peronjáról kettő busz is indul (T30a/b), ami azt jelenti, hogy félóránként van busz, nincs sietség. A jegy 1,70 RM/fő (0,40€), a távolsági buszpályaudvar neve pedig Aman Jaya, ami mellett egy bevásárlóközpont is helyet kapott egy hatalmas Szupermarkettel, el is vesztünk benne úgy egy órára, mert szó szerint mindent lehetett kapni, bevásároltunk hát, mert nem tudtuk, van-e bármi a célállomásunkon (van).💲

Már a pályaudvaron magunkra kapkodtunk mindent, ami meleg, ismerve az ázsiai közlekedési eszközök légkondicionálását és még így is megfagytunk az úton, ami úgy 2,5 órás volt. Biztos, ami biztos alapon egy bogyót is bekaptunk azokból, amiket még Lombokon vettünk hányinger ellen, mert közelebbről tanulmányoztuk a térképet és kicsit telecsináltam a gatyóm a szerpentintől.〰️

Két társaság is megy Cameron Highlandbe, naponta összesen 5 alkalommal, mi az Unititi nevű céget választottuk pusztán azért, mert időben jobban megfelelt.😁

A gyógyszertől még kellemesen el is tompultunk, így az út nagy részét végigaludtuk. Hála annak, hogy olyan hideg volt a buszon, érkezéskor nem érintett minket annyira érzékenyen a hegyi klíma, mint ahogy egyébként tette volna, de azért egy pillanatra elgondolkodtam azon, valóban erre vágytam-e. De természetesen igen, erre vágytam, mert már amit a buszról láttunk, csak az már kárpótolt a későbbi összes kellemetlenségért.🥰

A buszmegálló a Tanah Rata nevű település közepén található, de akiknek útba esett a hoteljük, simán megállt a sofőr random és kirakta őket, ahol kellett. Nekünk nem kellett, mert a megállótól 500 méterre volt a szállásunk.🏘️

12€-t fizettünk egy éjszakáért egy ablaktalan (azaz folyosóra nyíló ablakkal), papírvékony falú, közös fürdőjű szobáért, viszont ez még bőven a legolcsóbbak közé tartozott, sokat vacilláltunk, hogy egy másikat válasszunk-e, aminek volt saját fürdője és ablaka is, de mivel az sem tűnt szívderítőbbnek, úgy voltunk vele, hogy nem éri meg majdnem a dupláját fizetni érte.🤷🏻‍♀️

Az árban a reggeli is benne volt, amivel én meg se próbálkoztam, pirítós, margarin és lekvár, de még olyan szinten a nyelvemen éreztem a kualai pálmaolajos margarin förtelmes ízét, hogy úgy voltam vele, egy kis koplalás nem árt az alakomnak.💪

Viszont volt egy közös használatú konyhánk, ahol zacskós tésztát főzhettünk, felturbózva némi extra rizstésztával és tojással és annyi teavizünk volt, amennyit csak akartunk, ami már csak azért is zseniális, mert a teakészletünk mérete már kezdett igencsak zavarba ejtő lenni, ideje volt elkezdeni felélni.🍵

Végigsétáltuk a falut és ahhoz képest egyébként nem annyira olcsó. Nyilván olcsóbb, mint KL, viszont Ipohnál valamennyivel drágább. Rengeteg az indiai étterem. A környék, az egész hegyvidék eperföldekkel van tele, egy 25 dekás eperdobozért mégis majdnem 2€-t kértek el. Találtunk a mindenség mögött, ahol már se hotel, se semmi, csak a helyiek, egy kifőzdét. Egy helyi hölgy segített nekünk rendelni, mert nem beszélt senki angolul. Egy helyi tésztafélét ettünk, a Kueh Teow-t, ami olyasmi, mint a pad thai, csak annak a maláj változata. 5 Ringgit-be került és nekem elég is volt egy napra. Nagyjából minden 2. este ettünk ott, a maradék étkezést pedig a szálláson oldottuk meg, hogy költséget kíméljünk.🍜

 Nem voltam benne teljesen biztos az elején, hogy szeretném-e használni a zuhanyzót, nem azért, mert olyan borzalmas volt, kaptunk már rosszabbat is, hanem mert annyira fáztam, hogy biztos voltam benne, hogy a hideg zuhany nem javítana a helyzeten. Egyszer úgy két órára elment az áram is, az meg nyilván pláne meggyőzött arról, hogy be nem állok a zuhany alá, de végül újra lett áram és működött minden, de nekem ennyi elég is volt. Húztam is volna fel a pizsim, mondván, úgysem izzadtam meg, nem kell a zuhany, de aztán jött életkém, hogy juhhé, van forróforróforró víz. Természetesen fűtés sem volt, alváshoz is mindent magamra vettem, ami még nem zavart, aztán persze zavart, így reggelre le is olvadt a fele.🧦

7.-11. nap 🇲🇾 IPOH III/3.

 Vissza az információs lányokhoz, az egyik infó, amit náluk sikerült begyűjteni, hogy hogyan jutunk ki a Perak Tong nevű Kínai templomhoz, ami Ipohtól úgy 5 km-re fekszik. Felkerekedtünk hát, kisétáltunk a helyi buszmegállóba, ami közel van a vonatállomáshoz, felszálltunk az általuk említett 35ös buszra és kibuszoztunk a templomhoz. A jegy 0,30€-ba került fejenként.🥰

A Perak Tong megtekintése természetesen ingyenes és egyben tanulságos is. A templom belsejében van néhány Isten szobor, némelyikük őszintén szólva megijesztett, ugyanis itt az ülő Istenek lábaikat gyötrődő halandók kifacsart testén nyugtatták. 😫

Kifejezetten részletgazdag szobrok voltak. A templom (barlang) közepén egy hatalmas oltár helyezkedik el néhány imazsámollyal, ahol mindig imádkozott egy-egy gyakorlott hívő.🧎🏻‍♀️

Hátul egy barlangrendszer található, ahonnan lépcsősor vezet fel a „hegyre”, sok-sok pihenőnek kiépített beugróval. Sokaknak szüksége is volt rá. Nekünk nem, de nem mondom, hogy nem remegett a lábam, mire felértünk. Útközben néhány randalírozó makiba is belefutottunk, akiket én már reflexből kerülök India óta.🙈

Nem voltunk benne teljesen biztosak, hogy meg fogjuk-e találni a visszaútra a megállót, ugyanis az nem létezett. A templomtól nem messze található egy parkoló, ott azt az információt kaptuk, hogy álljunk csak ki az út szélére (nyilván), majd jön az a busz. Már épp kezdtünk volna informátorunk hitelességében kételkedni, amikor valóban jött egy.🚌

Közben találtunk egy jó kis boltot a belvárosban, ahol bevásároltunk teából, majd, mivel mind nagyon finom volt, rögtön vettünk belőlük még egyet. Ilyen volt a korábbi – és azóta is áhítattal említett – PuEr és oolong teát is találtunk fillérekért.🍵

Miután a kedvenc éttermünkben nem ehettünk többet, új levest kellett keresni, amit meg is találtunk a korábbi csarnokban, ahol azontúl minden egyes étkezésünket elköltöttük.🍜

Az új szállásunkon nem volt recepció, így egy csomó szupertitkos intézkedést tettek a kulcs megszerzését illetően, 3 ajtón és 2 kódon keresztük fértünk csak hozzá, aminek menetét üzenetben kaptuk meg. Szerencsére volt lehetőségünk tea készítésére és még egy cuki teraszunk is volt, ahol esténként üldögélhettünk.🥰

A másik információ, amit az irodás lányoktól kaptunk egy teaföldes kirándulásról szólt, ugyanis azok ott vannak közvetlenül Ipoh mellett, a hegyekben. Természetesen nagyobb vágyam se volt, mint eljutni egy teaföldre, látni a tealeveleket eredeti formájukban, ahogy feldolgozzák őket, magát a folyamatot, a szárítást, esetleg megkóstolni a őket az egyes fázisokban.🤗

De azt láttam, hogy majd’ 3 óra az út addig és azt olvastam, hogy eléggé rossz is, nem voltam benne biztos, hogy ennek fényében be merném-e vállalni, azaz, hogy tudnám-e élvezni a kirándulást, miután szétráz a busz.🤢

Ettől függetlenül úgy voltunk vele, hogy esetleg megpróbálhatnánk, időnk amúgy is rengeteg. A lányok szerint a Cameron Highland valóban gyönyörű, de van egy másik is, közel a városhoz, kb. 10 Ringgitbe kerül a kirándulás és lehet teát kóstolni, meg minden. Persze, szép a másik is, de az tényleg messze van (mármint a Cameron Highland) busszal, és végső soron ugyanaz. Természetesen a lányok már a teakóstolós résznél megvettek minket…😅

Viszont egy-két nap múlva felmerült, mi lenne, ha mégis inkább a másikat néznénk meg, időnk jóval több van, mint amennyi tervünk, simán belefér, hogy megszálljunk a hegyekben néhány napot. Az én fejemben volt egy olyan elképzelés, hogy ez nem megvalósítható, de kiderült, hogy nagyon is az és ráadásul semmivel se drágábbak a szállások, mint Ipohban.🤷🏻‍♀️

Már csak a busznak kellett utánajárni, mert a neten eléggé vegyes infóra bukkantunk. De végülis simaliba volt és az ötlet feldobása után nagyjából fél órával már meg is volt a szállásfoglalás és a buszjegy is Cameron Highlandbe.😍

 

7.-11. nap 🇲🇾 IPOH III/2.

 

Első reggel felkerekedtünk, hogy szétnézzünk a városban, felmérjük a terepet és rögtön az első sarkon egy hatalmas csarnokra bukkantunk, tele kisebb bódékkal, amik mind-mind különböző ételeket kínáltak. Mondtam már, hogy szeretek enni?🤤

Én ekkor még mindig az előző esti csodalevesről álmodoztam, amit majd este újra enni fogok, de a csarnokos sült tésztának – risztésztából – nem tudtam ellenállni. Minden nap ettem belőle, néha kettőt is, Sergio pedig a leveseket próbálta sorra – és általa én is.🍜

Egész délután a városban sétáltunk, rengetegen voltak, főleg a belvárosban, de turisták alig. Mármint fehér turisták. Az éttermeknél sorokban álltak az emberek, a boltok dugig voltak. Van néhány utca a belvárosban, amit úgy próbáltak szebbé, szimpatikusabbá tenni, hogy teleszórták a falakat graffitikkal, szerintem zseniális ötlet, a fél délutánt ezeken az utcákon töltöttük.🤗

Később a sétálóutcában megnéztük, mit NEM fogunk venni. Az egyik teaboltban kóstolásra kínáltak többféle teát, természetesen nem hagyhattuk ki, fel is fedeztem egy új fekete teát, amiről még sose hallottam és finomabb, mint bármi, amit valaha kóstoltam. PuEr a neve és természetesen aranyáron mérik, de megbeszéltük, hogy majd utolsó nap megvesszük a fellelhető legolcsóbb fajtát és majd otthon – azaz Európában - kipróbáljuk (spoiler: a zacskó fele se jutott velünk haza).😅

Elsétáltunk egy információs iroda előtt is, be is mentünk, hátha kapunk valami érdekes infót és meglepődve konstatáltuk, hogy az irodában ülő hölgyek kiválóan beszélnek angolul és valóban részletes felvilágosítást kaptunk több témával kapcsolatban is. Bónuszként még egy gyönyörű Malajzia térképet is kikuncsorogtam, hogy berakhassam ide.🗺

Valamiért egész idő alatt úgy tűnt, hogy a várost főleg kínai származásúak lakják, de a csajok mondták, hogy nem, vannak ott malájok és indiaiak is, csak mind külön városrészekbe tömörülnek. Ezek szerint ahol mi mozogtunk, az a kínai városrész volt. Mindenesetre napról-napra nyilvánvalóbbá vált, hogy mindaz, ami hozzánk eljut róluk, igencsak az elferdített valóság.😢

A kínaiakat úgy képzeltem el magamban, vagyis képzeltem volna, ha gondolkodtam volna egyáltalán róluk, amit addig nem tettem meg, hogy beilleszkedésre képtelen, barátságtalan, maguknak való, ki tudja, mit fogyasztó nép, más országokon élősködnek, mert a sajátjuk már nem bírja őket el (ugye engem is a régi józsefvárosi kínai piac szocializált).🤪

Minden, ami Kínából jön olcsó és silány minőségű és tulajdonképpen magukat az embereket is ebbe a sablonba rakjuk bele. Most inkább azt mondanám, hogy a Kínai egy hihetetlenül finom, kedves, családszerető, roppant szociális és szorgalmas nép. Az ételeik zseniálisak, köze nincs ahhoz, amit mi otthon eszünk, a termékeik minősége pedig egyenes arányban nő a Kínához való távolság csökkenésével. Azaz, minél közelebb vásárolsz Kínához, annál jobb minőségűek. Én személy szerint napról napra jobban várom, hogy eljuthassak Kínába, és, hogy ott igazából is végigkóstolhassam a teáikat.🫖

Elég gyorsan eldöntöttük, hogy maradnánk még 2 napot, mentünk is beszélni a recepcióval, hogy az Agodás ár alá tudnak-e ajánlani, vagy ha nem, ha onnan foglalunk, szobát kell-e cserélnünk. Az eset tanulsága: ne kérdezz, intézkedj. Mialatt a hölgyike dagályosan ecsetelte, hogy nem, inkább foglaljunk Agodán és igen, szobát kell majd cserélnünk, azidő alatt már ki is lett húzva az oldalon a kedvezményes ár. Minő véletlen fordulat.😅

Így keresnünk kellett másik szállást, ami valamivel közelebb volt a belvároshoz és csak 10€-ba került egy éjszaka, így még spóroltunk is (ezek így már az ünnep utáni árak voltak).🥰

7.-11. nap 🇲🇾 IPOH III/1.

 

A vonatunk 15:06-kor indult és 36 Ringgitbe (~8€) került fejenként. Elvileg meg lehetett volna ugye online is venni a társaság honlapján, de egy csomó kérdésünk volt, így inkább az állomáson intéztük el. Azért ezen a napon utaztunk, mert ez volt az első nap, amire jegyet kaptunk, abból is az utolsó kettőt, még csak nem is egymás mellé.🚂

A hotelből egyenesen az állomásra mentünk a piros ingyenes busszal, mert az állomáson jobb internetünk volt, mint a szálláson. Olyan rohadt hideg volt a vonaton, hogy mindent magamra aggattam, pulcsi-kabát-kapucniban ültem végig a 2,5 órát és még így is fáztam.🥶

Ipoh egyből szimpatikus lett, bár voltak kétségeim, hogy ez maradandó vélemény lesz-e, mert érkezéskor eléggé szellemvárosnak tűnt. A hotel úgy 4 km-re volt az állomástól és már bőven félúton voltunk, amikor az első kisboltot láttuk. De a pénztáros megnyugtatott minket, hogy az ünnep miatt tart minden zárva és valóban, másnap már volt élet bőven az utcákon.🤗

Egy csomó kóborkutyába botlottunk útközben és mivel már erősen sötétedett, félő volt, hogy nem fogunk tudni semmit enni. A hotel bőven a város szélén volt, nem igazán szerettünk volna sötétedés után az ebek közt bóklászni.🐾

A szállás egy picit drágább volt, mint szerettük volna, 16€/éj, főleg ahhoz képest drága, hogy vidéken voltunk, de hát így jár, aki ünnepnapon utazgat Malajziában. A recepciós hölgy tájékoztatott minket, hogy nem is olyan messze van egy kínai étterem, így gyorsan fel is kerekedtünk, mert már nagyon kopogott a szemünk.🤤

Az említett kínaitól életem kicsit megszeppent, mert kínálatuk nagy részét a csirkeláb tette ki, azt meg a spanyolok nem eszik, így sétáltunk tovább és végül egy piacszerű helyen egy családi vállalkozásra bukkantunk, ami tele volt asztalokkal és helyiekkel.🧧

Fogalmam sincs, mi a hely neve, sem pedig, hogy hogy hívják az ételeket, amiket ettünk, mert minden kínaiul volt kiírva, szó szerint. Egy Kínából származó családhoz tartozott, senki nem beszélt angolul, csak a 14-16 év körüli lány néhány szót, de ő is megszenvedett velünk nap-mint nap, mert ő vette fel a rendeléseket.🥢

Anyu nagyival porcionálta az elemózsiát, utóbbi mosogatott is, nagypapi teát és kávét készített helyben fogyasztásra és elvitelre (zacskóba, szívószállal), apu pedig kerekesszékben kasszázott. Az nem biztos, hogy pont így voltak a rokonsági szálak, mi ekként következtettük ki.👨‍👩‍👧

Első este egy kedves helyi segített nekünk rendelni, ő magyarázta el, mi-micsoda, a többi napon így már magunk is boldogultunk, főleg én, aki mindig ugyanazt ette. Ugyanis annyira zseniálisan finom volt az étel, hogy ott ettünk, amikor csak tudtunk. Vagyis az első estéken, mert a 3. napon szóltak, hogy most 3 napig zárva tartanak, amitől én majdnem elsírtam magam.🥺

Tehát a hely csak délután 5-10-ig tart nyitva és csak néhány ételük van. Abból, amit sikerült megtudni, van húslevesük csirkével, garnélával és disznóval (egy alapvetően muszlim országban), ezen kívül 3 féle tészta közül lehet választani és az ételek készülhetnek alaplé nélkül is, csak tészta és hús, és egy csomó szójacsíra is kerül bele természetesen, mint mindig. Ebben az esetben (tehát alaplé nélkül) egy tányérra kimérik a húst, az alaplevet párszor végigcsorgatják rajta az íze miatt és, hogy felmelegedjen, majd megkapja a tésztát, újhagymát, chilit, stb.🥠

Első este ettünk fejenként 2-2 tányérral és kipróbáltuk a helyi teát is (alap), valamint kólát is ittunk hozzá és ezért 5€-t fizettünk. Még az utazás előtt Sergio kikeresett a neten néhány büfét, hátha meg tudjuk ismételni a fantasztikus Nha Trang-i élményünket, de egy gyors fejszámolást követően inkább abban maradtunk, hogy büfét majd ott választunk, ahol megéri, nem ott, ahol azon az áron 4szer is megvacsorázunk. Mivel a gyomrunk is elég jól reagált az ételre – értsd: nem jött a hasmars -, kétség sem maradt bennünk.🤣