Abban a reményben, hogy belépő nélkül is megleshetünk valamit, felmentünk a várhoz. A kasszás pont elfoglalt volt, így megjátszottuk a hülye turistát és besétáltunk. Ezzel a trükkel eddig szinte mindenhol bepróbálkoztunk, de ez volt az első eset, hogy bejött. A kastély valóban kihalt, nem is értem, mire fel kérnek belépőt, a majmokon kívül csak mókusok vannak benne. 🐿
Még előző este vettünk nekem egy árusnál egy zacsi földimogyorót, ami úgy csípett, mint a rohadtélet, de annyira finom volt, hogy nem bírtam leállni vele. Valószínűleg ezt az egyik mókus megérezte az ujjamon, mert teljesen rácuppant. Én meg nagy boldogan dugdostam oda neki, mert már Hófehérke reinkarnációjának képzeltem magam, és, hogy az állatok hozzám sietnek hívó szavamra, de aztán a kis rohadék megharapott. És aztán még egyszer. Miután az én felcserem lekezelte a harci sebem, mondtam neki, hogy remélem, legalább megörökítette egyesülésem a természettel, ha már valószínűleg amputálni kell egy ujjam, de természetesen egy kockát nem vett fel. Biztos megigézte puritán szépségem, ahogy a mókust zaklatom orálisan.🙄
A vár fölött van egy erőd is fallal, meg őrtoronnyal, ahogy illik, de ahogy távolodtunk a vártól, lett egyre több majom körülöttünk és nagyon durván méregettek minket. Ráadásul Sergionál volt úgy 1 kiló banán is, úgyhogy dupla para, de mondtam neki, hogy nem is baj, mert ha megtámadnak minket, ő majd lefoglalja őket a banánnal, amíg én elszaladok. 🤣
A vár után nyakunkba vettük kis világunkat és a várost és mentünk egyet vacsizni, hogy utána majd ott fogunk egy tuktukot az állomásig. A vonatunk némi késéssel, éjjel 2-kor indult Chittorgarh-ba, addigra már olyan fáradt voltam, hogy szerintem életemben először végigaludtam az utat. Nem, mintha nehéz lett volna, mert az eredetileg 3 órás út alig 2 órán át tartott és még a késéssel is hamarabb értünk be. Ha egy pasi nem lármázza fel az egész vagont, szerintem simán továbbmegyünk a vonattal. 🛤
Volt egy szemernyi kétség azt illetően, hogy lesz-e szállásunk, mert nemrég akadt egy lány, aki szintén Chittorgarh-ban vendégeskedett volna, de vissza kellett fordulnia, mert nem kapott szobát. Nekünk viszont muszáj volt két nap múlva ott lennünk, mert a hét végén repültünk és csak Chittorgarh-ból, csak akkor tudtunk visszajutni Ahmedabadba (persze a privát fuvart leszámítva).😟
Vártunk még néhány órát az állomáson, majd ahogy előbukkant a nap, mi is elindultunk, hogy megtegyük a 2,5 km-t a hotelig. Az egész város aludt még, alig volt néhány kocsi, az utakat ebben az órában az állatok uralták. 8 körül értünk a hotelhez, ahol csak 10-től foglalhattuk el a szobát, volt ellenben egy kényelmes kanapé és internet, úgyhogy minden szuper volt. Ezen kívül láttam néhány nőnemű személyt, így roppant bizakodó voltam a tisztaságot illetően. Már csak azért is reméltem a legjobbakat, mert 21€ volt egy éjszaka, ami szerintem az eddigi legdrágább, de még ez volt a legolcsóbb a városban, így nem volt mit tenni. 🤷🏽♀️
Nagyjából fél év telt el azóta, hogy legutóbb Indiában jártunk és meg kellett állapítanom, hogy látványos a változás. Az egyik legegyértelműbb, hogy az egy hónap alatt alig késett vonatunk, és inkább előbb értünk mindenhova. Tavasszal az egyórás késés volt az alap, hosszabb utaknál pedig akár a 3-4 óra is játszott. 🕖
A másik a szemét. Oó nem, nem tűnt el, még mindig van bőven, de már vannak legalább kukák és egyes városok rendezettebbek. És az agyam majd’ eldobtam, de néhol még szelektív kuka is akadt. ♻️
A harmadik szembetűnőbb változás a helyiek. Előző alkalommal is sokan akartak képet, vagy beszélni velem, de mindig Sergion keresztül. Ez valahogy adott egy löketnyi tiszteletet a dolognak. Már nem. Ezek a srácok már az elkorcsosult Netflix generáció, az indiai szegénységgel és elszigeteltséggel vegyülve. A hotel egyik alkalmazottja például elémállt és nyújtotta a kezét, hogy bemutatkozzon, míg Sergio a recepción intézkedett. Sikerült meghökkentenie, mert ilyen korábban nem volt és ez már-már pofátlanságnak számít náluk. Amikor meg pár perc múlva mentem fel a szobába, egy kollégája nyomult volna befelé velem megoldani a technikai problémákat, amik időközben adódtak és ami miatt Sergio a recepción volt, mondtam is a srácnak, hogy velem ugyan be nem jön, menjen csak le és beszéljen a férjemmel. És a kis giliszták később még be is kopogtak, hadd csináljanak már néhány képet velünk. Hogy mi van? Fél évvel ezelőtt nem szembesültünk effajta epizódokkal. Nem mondom, hogy gyakoriak, de érezhetően lazul a morál. 👹
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése