Rendeltünk egy riksát, mert még rohadt korán volt eltévedni egy ekkora városban és azt se tudtuk, mennyire kusza a tömegközlekedés és Patanba el akartunk jutni. A kocsi 140 Rúpiáért vitt el minket az állomásig, ahol nem kellett sokat várni, indult is a vonat, legnagyobb meglepetésünkre, pontosan. Az út másfél órás volt és a jegy kettőnknek 350 Rúpiába (4,88€) került. Ez volt a netes jegyvásárlásom nagy pillanata, amikor kiderült, aminek ki kellett, de minden flottul ment, felmutattam az sms-t és már pipált is ki minket a kaller. Éljen a problémamentes indiai közlekedés.🥳
Szinte mindig ülnek a helyünkön és mindig elzavarjuk őket, nem azért, hogy szabályt kövessünk, hanem, mert amikor a jegyeket vettem, beállítottam, hogy hol szeretnénk ülni, és semmi garancia nincs arra, hogy meg is adják, de 90%-ban megkaptuk. Ez pedig az oldalsó üléssor, mert Sergio így folyamatosan mozizhatja a tájat, miattam pedig azért, mert kétszemélyes. Alsó és felső és pont. Nincs felesleges indiai, nincs tapizás.💆🏽♀️
Megérkeztünk Patanba reggel 8 körül és rögtön áldottuk az eszünket, hogy nem szálltunk itt meg. Turisták erre nagyjából szökőévente járnak, a körülmények a korábbiaknál is elkeserítőbbek, így az utcán inkább nem vennék ételt, étterem pedig egy darab se volt. El is kezdődött a turistákat övező szokásos őrület, amitől Ahmedabadban megkíméltettünk.
És, hogy miért is jöttünk el ide? A RANI KI VAV miatt, ami egy lépcsős vízgyűjtő- ismertebb nevén stepwell - a XI. századból, melyet azonban csak 1960-ban fedeztek fel. Ezekből a lépcsős kutakból megannyi található Indiában, korábban is láttunk már néhányat, de ez sokkal nagyobb, sokkal szebb és híresebb, annyira, hogy az UNESCO Világörökség részét képezi (2014), sőt mi több, a 100 Rúpiás bankjegyen is szerepel.💯
A kút alsó részét lezárták, így nem tudtuk megcsinálni azokat a képeket, amiket szerettünk volna, annak ellenére sem, hogy minden bájamat bevetettem. A bizti őr bácsi nem tűnt semlegesnek természetes adottságaimat illetően, így pillát rebegtetve, cukiskodva próbáltam rábeszélni, hogy csak 5 percre engedjen be minket, de hiába.🤷🏽♀️
Ellenben óriási mázli volt, hogy (mivel nem volt más vonat) korán érkeztünk, mert így még a tömeg előtt meg tudtuk csinálni a képeket, utána már lehetetlen lett volna, főleg, mert a lelkes indiaiak sorokba tömörülve várták, hogy lefotózhassanak minket, amivel nem sokat segítettek. Véleményem szerint ez már nevetséges, hogy itt ez a gyönyörű hely és velünk vannak elfoglalva, bár az is igaz, hogy stepwellből több van nekik, mint fehér turistából.🤦🏽♀️
Sergio elvolt velük úgy fél órát, de tudtam, utána engem fognak megtalálni, mert alapvetően a nőkkel akarnak képeket, a pasik csak alibinek kellenek. Én már élből nemet mondok, nem szeretnék belegondolni sem, hogy a sok hormontúltengéses indiai tinédzser mi mindent művelhet esténként az ilyen képekkel… Viszont amikor lányok, gyerekek kérnek meg, nekik nem mondok nemet. 📷
Később kint a parkban leültünk popcornt enni, jött is egy néni - aki egyébként bottal kergette a majmokat - üvöltözve, hogy itt tilos enni, mondjuk pont akkor lépett be a kapun egy nő, akinek a gyereke csokit majszolgatott, de attól azért eltekintettek. Nem is baj, amúgy is indultunk volna.🍿
Visszafelé megálltunk egy boltnál vizet és kólát venni, majd leültünk kicsit a lépcsőre trécselni, de 20 percen belül már ott volt a fél falu, így újra felkerekedtünk és mentünk egyenest az állomásra. 3 körül értünk ki, volt még jó 3 óránk a vonat indulásáig, úgyhogy leültünk, hogy nyugiban várakozzunk, vagyis csak volna, ha ismételten meg nem rohamoztak volna minket a helyiek.🙄
Nekem eddigre el is fogyott a türelmem, úgyhogy elővettem a könyvem, Sergio pedig hülyének tettette magát, hogy nem beszél angolul. Ez őket abszolút hidegen hagyta, így is nekiálltak csacsogni vele, majd az egyik hozott nekünk 1-1 jéghideg kólát, amivel meg is vette szerelmem társaságát a következő órára. Eredetileg nem akartuk elfogadni, de nemes egyszerűséggel belepottyantotta az ölünkbe, majd elkezdte mutogatni a Londonban élő fia fényképeit.🥤
Egyre többen vettek minket körül és mivel mindenki közel akart kerülni hozzánk, egyre nyomultak felénk. Amikor már szinte az ölünkben ültek, de minimum az aurám közepét taposták, felálltam, hogy köszi, elég volt és átültem egy másik padra. Addigra már vagy 30-an álltak minket körül. Ez a szám a kövi vonat érkezésekor lecsökkent, úgyhogy indítványoztam, hogy most sunnyogjunk el, amíg még van rá módunk. Be is ültünk a maradék másfél órára egy “cukrászdába”, ahol pedig az ott lébecoló helyiektől 1-1 chai-t kaptunk ajiba.🫖
A chai (tea) az indiaiak kávéja, amit a kis felespohártól a kétdecisig minden méretben isznak. Sok köze nincs az általunk ismert Chai Lattehoz, mert ez nagyon finom, pláne, ha minimalizálják a hozzáadott cukrot. Eredetileg sima feketetea tejjel (tejporral), emellett tartalmaz gyömbért, kardamomot, borsot és opcionálisan egyéb dolgokat is, kinek-mi. Ebben a chaiban nem volt sok cukor, így kellemesen elkortyolgattuk a bácsikkal, majd mentünk a vonatra, amivel végül 40 percet késtünk, mert egy sérült tehén került a sínekre. 🐄
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése