5. nap 🇮🇳 OSIYAN

Amikor reggel 6-kor megszólalt az ébresztő, komolyan elgondolkodtam rajta, mennyire szeretném látni Osiyant. Az van, hogy az alváshiányt csak tologatjuk magunk előtt napok óta, mindig egy kicsit hozzárakva.🥱

Végül csak összeszedtük magunkat. Mivel épp csak felkelőben volt a nap, az utcákat még a kutyák uralták, rendeltünk egy tuktuk-ot, ami 65 Rúpiáért vitt el minket az állomásra, azonban csak a szomszéd utcából. Fogtunk két üres flakont, hogy majd azzal védjük magunkat, ha jönnének az ebek, de nem volt rá szükség, mert utunkba akadt egy pasi egy hatalmas és zajos kordéval, a kutyák pedig menekültek előle. Amikor látta, hogy szinte az ölébe másztam a parától, még külön hessegette is őket. 🦸🏿‍♂️

A vonat 6:50-kor indult volna, de volt szerencsére egy 20 perces késés, különben pont lekéstük volna. Az út 80 perces volt és 318 Rúpiába (4€) került kettőnknek. Osiyant egy dokumentumfilmben láttuk néhány hónapja, kapott is rögtön egy gombostűt. Mivel a Sachiya Mata templom miatt jöttünk, már eleve decensen öltöztem fel, bár teljesen mindegy, így is megbámultak… Sajnos a templom lépcsőzete főlé randa bádogtetőt húztak, azért sikerült néhány szép képet csinálnunk.🛕

Ahogy az már lenni szokott, Sergio köré sereglettek a kölykök, ezúttal a templom pirosba öltöztetett mini Buddhái, akik mindenhova jöttek velünk. 🕉

Mikor végeztünk dél körül járt, viszont a vonatunk vissza csak este ment, beültünk - a Google szerint - Osiyan 3. legjobb éttermébe “reggelizni”. A szokásos naan mellé ezúttal egy fűszeres, gyümölcsös (papaya, ananász) rizst próbáltunk ki (Kashmari Pulao), rendeltünk továbbá egy joghurtos öntetet (Raita) és egy hagymás lepényt (Parantha), kólát, vizet és teákat ittunk, mindezért pedig 615 Rúpiát (~8€) fizettünk.🍵

Ekkor az idővel még mindig nagyon jól álltunk, sétáltunk egyet a bazárban, majd felfedeztünk egy templomot, ami nem volt megjelölve a térképen. Amikor ágon-bokron átcsörtetve megközelítettük, egy csomó gyerek szaladt hozzánk, nyilván kéregetni küldték őket.⏳

Már írtam, hogy a kéregetés itt nagyon mélyen gyökeredzik. A Gettómilliomos című film nem fikció volt. Legalábbis ez a része. A kéregetés itt tényleg egy üzletág. Amikor először voltunk Indiában, kérdeztem Sergiot, hogy nem lehetne-e… Mire ő elmagyarázta, hogy ezt jobb, ha az elején lerendezem magamban, mert nem menthetem meg őket. Sem az életüket megváltoztatni nem fogom. Sem 10, sem 100, de még 1000 Rúpiával sem. Sergio éppen ezért a hátizsákját már évek óta mütyürökkel légmentesíti. Több szatyor játékot hoztunk magunkkal. Nem értékeseket, otthoni gyerekek eldobott apróságait. Búgócsiga, kulcstartó, kindertojásból játékok. Pénz helyett ezeket osztogatja, mert a pénzen a szülők (vagy akikhez tartoznak) alkoholt, drogot, dohányt vesznek. A játék a gyerekeké.🧸

Tehát odajött hozzánk egy csapat gyerek, akik ott laktak kint a semmi közepén, félig a sivatagban, egy még csak sátornak se nevezhető kifeszített ponyva alatt. Elmentünk velük oda és szétosztottuk köztük azt a néhány játékot, ami épp nálunk volt. Azt a szívből fakadó gyermeki boldogságot pénzen nem lehet megvenni.🤡

Visszafelé felmentünk teázni egy tetőtéri kávézóba pontosan a templommal szemben. Míg spanyolom a helyi bikákkal haverkodott, én a naplóm írtam, ami annyira tetszett a srácoknak, hogy a főnök meghívott egy kólára és egy adag sült krumplira. Megmondom őszintén, hogy ezzel, hogy az emberek csak úgy kedvességből adnak nekem dolgokat anélkül, hogy kérném vagy, hogy bármit elvárnának cserébe, nem nagyon tudok mit kezdeni. Ezen a téren nagyon rosszul vagyunk szocializálva.🙈

A vonatunk vissza Jodhpurba este 19:38-kor indult, a késéssel 9-re értünk oda. Megvacsiztunk a hotel éttermében, ezúttal egy tojásos curry-t próbáltunk ki. A tulajdonos megengedte, hogy másnap kicsit később csekkoljunk ki, így végre aludhattunk egy nagyot.🍛