A helyibuszmegálló
1-es peronjáról kettő busz is indul (T30a/b), ami azt jelenti, hogy félóránként
van busz, nincs sietség. A jegy 1,70 RM/fő (0,40€), a távolsági buszpályaudvar
neve pedig Aman Jaya, ami mellett egy bevásárlóközpont is helyet kapott egy
hatalmas Szupermarkettel, el is vesztünk benne úgy egy órára, mert szó szerint
mindent lehetett kapni, bevásároltunk hát, mert nem tudtuk, van-e bármi a
célállomásunkon (van).💲
Már a pályaudvaron
magunkra kapkodtunk mindent, ami meleg, ismerve az ázsiai közlekedési eszközök
légkondicionálását és még így is megfagytunk az úton, ami úgy 2,5 órás volt.
Biztos, ami biztos alapon egy bogyót is bekaptunk azokból, amiket még Lombokon
vettünk hányinger ellen, mert közelebbről tanulmányoztuk a térképet és kicsit
telecsináltam a gatyóm a szerpentintől.〰️
Két társaság is megy
Cameron Highlandbe, naponta összesen 5 alkalommal, mi az Unititi nevű céget
választottuk pusztán azért, mert időben jobban megfelelt.😁
A gyógyszertől még
kellemesen el is tompultunk, így az út nagy részét végigaludtuk. Hála annak, hogy
olyan hideg volt a buszon, érkezéskor nem érintett minket annyira érzékenyen a
hegyi klíma, mint ahogy egyébként tette volna, de azért egy pillanatra
elgondolkodtam azon, valóban erre vágytam-e. De természetesen igen, erre
vágytam, mert már amit a buszról láttunk, csak az már kárpótolt a későbbi
összes kellemetlenségért.🥰
A buszmegálló a Tanah
Rata nevű település közepén található, de akiknek útba esett a hoteljük, simán
megállt a sofőr random és kirakta őket, ahol kellett. Nekünk nem kellett, mert
a megállótól 500 méterre volt a szállásunk.🏘️
12€-t fizettünk egy
éjszakáért egy ablaktalan (azaz folyosóra nyíló ablakkal), papírvékony falú,
közös fürdőjű szobáért, viszont ez még bőven a legolcsóbbak közé tartozott,
sokat vacilláltunk, hogy egy másikat válasszunk-e, aminek volt saját fürdője és
ablaka is, de mivel az sem tűnt szívderítőbbnek, úgy voltunk vele, hogy nem éri
meg majdnem a dupláját fizetni érte.🤷🏻♀️
Az árban a reggeli is
benne volt, amivel én meg se próbálkoztam, pirítós, margarin és lekvár, de még olyan
szinten a nyelvemen éreztem a kualai pálmaolajos margarin förtelmes ízét, hogy
úgy voltam vele, egy kis koplalás nem árt az alakomnak.💪
Viszont volt egy közös használatú konyhánk, ahol zacskós tésztát főzhettünk, felturbózva némi extra rizstésztával és tojással és annyi teavizünk volt, amennyit csak akartunk, ami már csak azért is zseniális, mert a teakészletünk mérete már kezdett igencsak zavarba ejtő lenni, ideje volt elkezdeni felélni.🍵
Végigsétáltuk a falut
és ahhoz képest egyébként nem annyira olcsó. Nyilván olcsóbb, mint KL, viszont
Ipohnál valamennyivel drágább. Rengeteg az indiai étterem. A környék, az egész
hegyvidék eperföldekkel van tele, egy 25 dekás eperdobozért mégis majdnem 2€-t
kértek el. Találtunk a mindenség mögött, ahol már se hotel, se semmi, csak a
helyiek, egy kifőzdét. Egy helyi hölgy segített nekünk rendelni, mert nem
beszélt senki angolul. Egy helyi tésztafélét ettünk, a Kueh Teow-t, ami
olyasmi, mint a pad thai, csak annak a maláj változata. 5 Ringgit-be került és
nekem elég is volt egy napra. Nagyjából minden 2. este ettünk ott, a maradék
étkezést pedig a szálláson oldottuk meg, hogy költséget kíméljünk.🍜
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése