8-9. nap 🇺🇿 BUCHARA

Szamarkandból Bucharába egy kétórás vonatozás után érkeztünk meg és összesen 3 napot töltöttünk el. Érkezés után jött csak az igazi meglepetés, ugyanis a városban nincs vonatállomás, a várostól nagyjából 20 km-re helyezkedik el az egyetlen állomásuk. Természetesen újra megrohamoztak minket a taxishiénák, de régi motorosokként lassítás nélkül mentünk célirányosan a buszmegálló felé, legalábbis reméltük, hogy arrafelé tartunk, mert fogalmunk nem sok volt. Végül találtunk is egy buszt, amivel bejutottunk a városba, nagyjából 70 centnyi összegért.🚌

Buchara/Buxara/Buxoro szenzációja a Kalyan Minaret, ami természetesen egy régi mecset a már megszokott pompázatos színekben. Maga a mecset nem különbözik a többitől, viszont mikor megérkeztünk, találtunk a közelben egy éttermet, ahonnan pazar kilátás nyílt az óvárosra. Itt teázgatva figyeltük meg, hogy a mecset teteje – a buckákat leszámítva – sima és onnan indul a feljáró a toronyba is.🫖

Rögtön megragadtuk az alkalmat és megkerestük a gondnokot, hogy hát mi nagyon szeretnénk felmenni oda képeket csinálni. Rögtön elkezdte csóválni a fejét, hogy az nem lehetséges már nagyon régóta, vallási okokból. Próbáltuk megfűzni, de hajthatatlan maradt, mondván, ez nem az ő asztala, erre külön engedélyt kell kérni és az ilyesmivel a bucharai turizmus hivatala foglalkozik.🎈

Írtunk egy üzenetet az üzbég turizmus Instagram oldalának, hogy mi nagyon-nagyon szeretnénk oda felmenni sok szép képet csinálni, majd az Instán népszerűsíteni a várost és az országot. Mivel nem nagyon bővelkedtek turistákban, követőink száma meggyőzhette Mr. Turizmust és engedélyt adott, hogy másnap felmenjünk a toronyba és a tetőre.🎉

Az izgatottságtól alig bírtunk megmaradni a seggünkön, így másnap már jóval korábban megérkeztünk, de a minaretnél senki sem tudott rólunk semmit. Sőt, a gondnok oda hívott egy pasit, aki még ki is nevetett minket, merthogy kulcsa oda fel egyedül őneki van és ha ő oda nem enged fel senkit, akkor teljesen mindegy kivel beszélünk, nem mehetünk fel, de, csak hogy megmutassa, milyen rendes ember, felajánlotta, hogy 100 dollárért felvisz minket. Megköszöntük szívélyességét és elmentünk.🙄

Én itt nagyjából el is engedtem a történetet, de persze nem úgy Sergio, aki – amikor az előző napi étteremnél rácsatlakoztunk a netre – újból írt Mr. Turizmusnak, hogy s mint jártunk és, hogy arról volt szó eredetileg, hogy várni fog ránk valaki, aki majd mindent intéz nekünk, de nem, hogy nem várt senki, még ki is lettünk gúnyolva. Mr. Turizmus bocsánatunkat és kis türelmünket kérte, menjünk csak vissza nyugodtan, intézkedik. 5 perc múlva meg is jött a kísérőnk és a Kulcsok Őre hajbókolva, uramozva-hölgyemezve, mosolyogva kinyitotta nekünk az ajtót a tetőre.🗝

Felfelé a toronyba majdnem összecsináltuk magunkat a hosszú és meredek lépcsőzéstől és egyébként két napig alig bírtunk utána mozogni az izomláztól, de ha már bejutottunk, akkor is felmásztunk volna, ha félúton szívrohamot kapunk. Viszont eredetileg nem is a toronyba akartunk menni, az csak egy plusz volt, ami igazán érdekelt minket, az a tető volt. Elvileg negyed órát kaptunk a fotózásra, úgyhogy csipkednünk kellett magunkat, végül viszont a roppant kedves és a kegyünket ekkor már buzgón kereső Kulcsok Őrétől kaptunk további fél órát. Mondtam is Sergionak, hogy szerintem valakit itt nagyon lecsesztek.🙊

Azonban amikor mentünk volna le, be volt zárva a torony ajtaján a rács. Gondolom azért, hogy ne tudjunk észrevétlenül elsunnyogni, ugyanis mire a Kulcsok Őre végre kiengedett minket, egy egész bizottság várt ránk és mindenki velünk akart kezet rázni, valamint képeket és videókat készíteni. Ott volt Mr Turizmus is, a biztonság kedvéért egy katonával, hátha balhézni akarnánk a bánásmód miatt, és kedélyesen elviccelődött velünk, hogy hát az alkalmazott 100 dolláros beszólása korábban csak poén volt és hát tudjuk, hogy van ez, hihi haha. Tudjuk.😅

Mindenesetre távoztunkban megemlítettem, ha börtönbe kerülünk itt, Üzbegisztánban, akkor tudjuk, miért. 🤣