6. nap 🇰🇿 NUR-SULTAN

Este 7-kor érkeztünk meg Kazahsztán északi részére, a fővárosba, Nur-Sultanban. Addigra olyan szinten megállt a levegő a vonaton, hogy én csak szimplán megpróbáltam valahogy kibírni. Megérkezvén természetesen megrohantak minket a taxisok, de mi most sem választottuk a könnyebbik utat, egyenesen mentünk a buszmegállóba. Mikor végre megjött a buszunk, a sofőr közölte, hogy ott bizony nem veszünk jegyet, mert vagy van egy kártyánk, amivel a helyi tömegközlekedés fizethető, vagy minden busz ablakára van ragasztva egy QR kód, azzal lehet jegyet venni. Internetünk természetesen nem volt, így nem erőltettük a jegy témát, inkább utaztunk anélkül, gondoltuk, ha jön a kaller, majd eljátsszuk a hülye külföldit, amúgy se a mi hibánk, hogy nem tudunk venni.🚌

Szerencsére, amikor jött a kaller, akkor már nagyon közel voltunk a szállásunkhoz, így inkább leszálltunk. Nur-Sultan városa roppant modern, rengeteg felhőkarcolóval, egy ilyenben volt a szobánk is. A lakás a 22. emeleten volt és 4-5 különböző méretű szobával rendelkezett, ebből kaptuk meg az egyiket, de volt amolyan hoszteles, emeletes ágyas, 10 személyes szoba is.🛏

Összesen 11 napot töltöttünk itt el. Végig úgy éreztem magam, mintha egy diákszállón lettem volna, csakhogy itt most én voltam az egyetlen lány.👧🏽

4-5. nap 🇰🇿 ALMATY

Előre is elnézést kérek mindenkitől, aki már járt Kazahsztánban és szereti a konyháját. Nagyon is lehetséges, hogy mi csináltunk valamit nagyon rosszul, mindenesetre szerintem olyan, hogy kazak konyha, nem létezik. Pedig próbálkoztunk, tényleg. Elképzelhető, hogy azért alakult így, mert az üzbégeknél kezdtünk, aztán Kirgizisztán is viszonylag magasra rakta a lécet, de Kazahsztánban gyakorlatilag csak annak volt íze, amit magunknak készítettünk el. Azt hozzátenném, hogy az összes posztszovjet országban nagyjából ugyanazokat az ételeket ettük, csak minden országban máshogy hívták őket és kisebb-nagyobb eltérések voltak közöttük. 🥘

Almatiban még próbálkoztunk étteremmel és gyorskajáldával is, de aztán fel is adtuk. Azt nem tudom, hogy hogy csinálták, de napokig szemeztem a cserkókkal, mert már nagyon régen nem ettem és nagyon jó színük volt, ráadásul még olcsóbb is volt, mint itthon, aztán végül vettünk és hihetetlen, de annak se volt íze. Fogalmam sincs, hogy csinálják, de szó szerint semminek nincs íze.🍒

Néhányszor ettünk egy kifőzdében, ami egyébként rossz nem volt, bár olcsó se, viszont ezt még megfejelték azzal, hogy minden alkalommal lehúztak minket. Nem sokkal, de pont annyival, hogy feltűnjön nekünk. Vitának helye nincs, mert nyelveket nem beszélnek, még kevesebbet, mint a korábbi országokban, ha ez egyáltalán lehetséges, mi pedig még mindig nem tanultuk meg az oroszt, úgyhogy hagytuk a francba.🤷🏽‍♀️

Szerintem az van, valahogy azt tapasztaltam az egész országban, hogy olyan kevés a turista, hogy egyszerűen nincsenek megfelelően szocializálva a fogadásukra. Amikor meg végre vannak (mármint turisták), akkor annyira megörülnek nekik, hogy csak a dollár jel villog a szemük előtt és próbálnak minél többet kisajtolni belőlük. Ez roppant sajnálatos, mert egyébként nagyon tetszett az ország.🇰🇿

Mindenesetre a következő napon lelkileg és mindenféle módon próbáltunk felkészülni az egynapos vonatozásra. A szálláson megengedték, hogy mossunk, nagyjából 80 centet kértek el érte, ami roppant nagylelkű volt úgy, hogy egy teljes hetet töltöttünk náluk, de hát mindenki úgy és abból él meg ahogy és amiből tud.🚂

Vettünk egy csomó kaját a vonatútra, pizzaszeleteket meg néhány mindenfélével megtöltött tésztabatyut (somsa), majd kibuszoztunk az állomásra. Sajnos a buszos bácsi Schumachernek képzelte magát és úgy hajtott, hogy majdnem összehánytam magam, mire odaértünk, de végül odaértünk és nem sokkal utánunk a vonat is megérkezett, egy igazi komcsi szerzemény, ami abban különbözik indiai társaitól, hogy tisztább ( a WC nem). Négyágyas kabinban foglaltunk le két ágyat, ami zárható ajtóval is rendelkezett, ami azért jó, mert így nincs akkora hangzavar (és van egy kis privát-szféra) viszont rossz, mert nem nyílt az ablak, így minden szag bennrekedt. És abból akadt bőven. Az éjszaka közepén megérkeztek az útitársaink is, egy babával. Nyilvánvalóan. Ott én el is köszöntem az álmaimtól, de a drágámat természetesen semmi se akadályozhatja és végigaludt vagy 10 órát. Én a babával együtt aludtam és ébredtem.👶

3. nap 🇰🇿 BIG ALMATY LAKE

Mivel a szombat előreláthatólag üres napnak ígérkezett, ezen a napon látogattuk meg a Big Almaty lake-et, kihasználva, hogy egyértelműen szépnek tűnt az idő. A tó egy hegyen van Almaty-tól nem messze, eredetileg 11 km-es túrának számoltuk, nagyjából 900 méteres emelkedéssel. Mivel ez valamennyivel enyhébbnek tűnt, mint korábban Ala-kul, úgy voltam vele, megpróbálhatjuk. Fogalmam sincs, mit csináltunk megint rosszul, mert a telefonom lépésszámlálója (és egyébként mindkettőnkké) végül 35 km-t mutatott.😅

Úgy kezdődött, hogy felszálltunk egy buszra, ami elvitt minket a szállástól ahhoz a megállóhoz, amivel aztán elmentünk a hegy lábáig. Mivel nem sok fogalmunk volt a helyi buszozási szokásokról, hogy kinél-hol-és mikor kell fizetni (Üzbegisztánban leszálláskor, Indiában valamikor menet közben kérték el a pénzt), úgy alakult, hogy végigblicceltük az egyórás buszozást. Eskü, hogy nem direkt volt. Aztán a másik busz nagyjából a várostól 10 km-re vitt el minket, körülbelül 80 centnyi Tengéért (1€-85 Tenge).🚌

Itt jön egy trükk, mivel ha busszal mész, akkor nem kell külön belépőt fizetned, ugyanis a hegy és vele együtt a tó is egy nemzeti parkban helyezkedik el és mindenki, aki gyalogosan, vagy bármilyen magán módon lép be, fizet. A busz pedig bent a parkban szépen lerakott minket és onnan mehettünk egyenesen előre. És felfelé. Mivel kicsit elaludtunk a bunkerben, ekkor már nagyjából délután 2 volt.💲

Magához a tóhoz elvileg két út vezet ebből az irányból, az egyik egy teljesen normális autóút, ami 15 km-es, a másikon pedig ezt az utat lerövidítheted 3 km-rel úgy, hogy nem kanyarogsz, hanem mész tovább egyenesen, hegynek fel. Na, vajon melyiket választottuk? Hát persze, hogy az utóbbit. Ami nem volt rajta a térképünkön (Maps.me se tudhat mindent), az az, hogy nagyjából 3-4 km-rel az út kezdete után gátat-utat-valamit építenek és a lefaragott-kiásott-felforgatott földből egy szlalomozó kő-, és földutat építettek az út közepére, ezzel máris meghosszabbítva és megnehezítve a túránkat. Na, nagyjából már itt elfáradtunk, mivel másznunk kellett, hogy túljussunk rajta, és hogy aztán újra leereszkedhessünk. Aztán jött egy sorompó, ahova csak engedéllyel engedték át a kocsikat.⛔️

Bevallom, hogy végig abban reménykedtem, hogy valaki elvisz minket a tóig kocsival, de természetesen ez itt sem történt meg, se oda, se visszafelé. Ahol az út elágazott és mi a kocsiút helyett a bizonytalan ösvényt választottuk, volt egy kút. Addigra már alig maradt vizünk - mert azt gondoltuk, lesz bolt, minek cipekedjünk -, de nem mertem megtölteni az üveget. Azt olvastam, hogy elvileg nem lesz bajunk a víztől, de biztosra ezt ki tudhatja? El is engedtem a témát abban reménykedve, hogy amikor felérünk a hegyre, majd lesz egy bolt, vagy valami, ahol tudunk venni. Nem volt.💦

A mai napig sem sikerült rájönnöm, hogy megérte-e rövidítenünk. A hegynek fel egy nagyjából gyerek  méretű cső vezetett, ami vizet szállított, de azt nem tudom, hogy melyik irányba. Szerintem felfelé. De lehet, hogy lefelé. Mindegy is, maga a cső rohadt hideg volt. Na, mi ezen cső mentén rövidítettünk meredeken hegynek fel és amit eredetileg lentről láttunk, hogy milyen hosszú lesz és milyen sokáig fog tartani, az csak a csöves szakasz harmada volt.🧭

Gyakorlatilag már az első ilyen szakasznál majdnem kidőltem és azt mantráztam végig magamban, hogy csak ide jussak fel és megoldódik az életem, úgyhogy felérve vicces volt szembesülni azzal, hogy ebből még van kettő. Velünk együtt mászott még két páros, akik sokkal fiatalabbak voltak nálunk, de ugyanúgy nem bírták, ez egy kicsit azért segített elfogadni, hogy ennyire gyenge vagyok. Mondjuk az egyik páros felváltva dohányzott, de akkor is. Ők se bírták és kész.🚬

Mindenesetre a másik két párossal – bár törték az angolt – felváltva lelkesítettük és segítettük egymást, amikor pedig elfogyott a vizünk, kaptunk tőlük teát. Jó, cukros, meleg Iceteát. Úgyhogy adtunk egy jó nagy pofont a szomjunknak.🧋

Amikor végre sikerült túlélnünk ezt a szuper döntésünket is és már inkább nevettünk, mint sírtunk, még vagy háromszor másztunk felfelé az úton való szlalomozás helyett, csak, hogy most már tényleg odaérjünk. Majd egyszer csak ott terült el alattunk a tó. Félig kiszáradva. Természetesen gondolhattunk volna erre az eshetőségre, valamiért minden tó, amit mi keresünk, vagy elérhetetlen lesz számunkra, vagy befagy, vagy kiszárad. Azért természetesen megcsodáltuk a tó megmaradt részét, majd megindultunk vissza, immár a rendes úton.🏞

Vizünk nem volt és nagyjából 4 órányi ereszkedés állt előttünk. Amikor elindultunk lefelé, már 6 óra múlt és két dolog biztos volt; hogy félúton lemegy a nap és, hogy mire hazaérünk minden bezár. Azt se tudtuk, jár-e még egyáltalán a busz, benne volt a pakliban, hogy a hegy aljától hazáig is sétálni kell, ami újabb 15 km-t jelentett volna. Az esték pedig igencsak hűvösek voltak. Felmértük a készleteinket és találtunk a tatyóban egy csomó szotyit (természetesen), némi cukorkát, egy almát és valamennyi íztelen cserkót előző napról, ami már félig be volt rohadva, úgyhogy kidobtuk és megettük az almát, ami többet segített a szomjunkon, mint a cukorbomba-tea. Végül egész úton szotyit ropogtattunk, ami gyakorlatilag megmentette az életünket. Nem tudom, mitől, de bármire megesküszöm, hogy csillapította a szomjunkat. Egy darabig. Aztán már nem.🌻

Természetesen lefelé mindig könnyebb, mint felfelé és gyorsabb is, ettől függetlenül csősötét volt, mire leértünk, az utolsó km-eken már a telefonokkal világítottunk. Nem azért, hogy lássunk, hanem, hogy minket lássanak a kocsik, amik – hétvége lévén – folyamatosan jöttek-mentek. Úgy tűnt, az egész világ oda jár bulizni, grillezni, ki tudja, mit csinálni. Amikor elkezdtünk ereszkedni, hogy kicsit gyorsítsuk a tempót és minél többet tegyünk meg naplemente előtt, a meredekebb részeket kocogva tettük meg, ezzel nyertünk is úgy fél órát, de még így is majdnem 10 volt, mire leértünk.📱

És nagyon hideg, de szerencsére volt nálunk dzseki, így amíg mozogtunk, nem is volt nagy baj, de aztán leértünk a buszmegállóba, ahol még hidegebb volt, és mint megtudtuk, a busz épp akkor ment el és bő fél óra múlva jött volna a következő. Úgyhogy kiállítottam Sergiot stoppolni. Annyira nem tetszett neki, mert miért nem én, egy nőnek hamarabb megállnak, de mondtam neki, hogy ne haragudj, de ha hétvégén, a semmi közepén azért vesznek fel minket, mert forrónaciban stoppolok, akkor lehet, hogy lesz egy kis gondunk. Ő pedig még amúgy se stoppolt életében és teljesen el volt ájulva, hogy ez tényleg működik, mert az első kocsi felvett minket és hazáig vitt, ahol akkorát aludtunk, mint még soha és másnap délutánig fel se ébredtünk.🚗

2. nap 🇰🇿 ALMATY

Majdnem egy teljes hetet töltöttünk a városban, mert szerettünk volna elutazni az ország keleti részébe, a Charyn kanyonba és az egyetlen számunkra megfelelő mód erre egy túraszervezőn keresztül volt. Lehet kocsit is bérelni természetesen, de az túlmutatott volna a költségvetésünkön, a busz pedig pont úgy jár, hogy ott kellett volna aludnunk egy éjszakát és biztos van rá lehetőség, de nem találtunk semmi biztos információt a neten ezzel kapcsolatban, az ismeretlenbe pedig nem szerettünk volna elindulni.❓

Így maradt a szállásadónk által ajánlott utazásszervező, akik reggel felvesznek, el- és bevisznek, idegen-vezetnek, majd haza is hoznak. Egynapos program, egyszerű és tiszta. Vagyis csak lett volna. A vezetővel leüziztük, hogy melyik nap lenne számukra is megfelelő és közölte, hogy a szombaton és vasárnap vannak túrák, de a szombat a jobb. Oké.🥳

Meg is vettük ügyesen, okosan a jegyünket vasárnapra a vonatra, Nur-Szultánba. Viszont hétvégére esőt mondott, minő meglepő fordulat, egészen pontosan szombatra, egész napra, így pont egy nappal azután, hogy megvettük a jegyünket, lemondták a kirándulást.🙄

Ez két okból is zavaró volt, egyrészt, mert ha tudjuk, hogy emiatt le fogják mondani, vasárnapra intéztük volna a túrát és hétfőre a vonatjegyet, másrészt, ha vasárnap se jön össze, hamarabb utazunk, mivel Almatiban sok minden nincs. Ami meg még pluszban kicsit feszültté tett minket, hogy gyakorlatilag egy bunkerben laktunk. Szép volt és tiszta, a tulajdonosok pedig nagyon cukik és még jó helyen is volt, de egy szuterén volt és a szobánknak konkrétan nem volt ablaka, úgyhogy egy hétig nem tudtunk természetes fényre kelni. Viszont akkora árkülönbségek lettek volna az egyéb lehetőségek és eközött, hogy inkább úgy voltunk vele, hogy kibírjuk, plusz akkor már egy hónapja nem voltunk egy teljes hetet egyhuzamban, ugyanazon a helyen, és én már nagyon szerettem volna legalább néhány napot egy helyben maradni, legalább annyit, hogy moshassak és ne menet közben kelljen megszáradniuk a ruháknak. 👕

Úgyhogy azokon a napokon, amikor nem találtunk ki valami konkrét programot és/vagy nem esett az eső, kétszer jártuk körbe a várost, hogy sétáljunk annyit, amivel lefárasszuk magunkat eléggé ahhoz, hogy ne legyünk klausztrofóbiásak, amikor visszatérünk a szállásra.😴

1. nap 🇰🇿 ALMATY

Mivel drágám nem tud hátul ülni, engem ért a megtiszteltetés, hogy a dallasi sráccal hátul foglaljak helyet és egy darabig még azt gondoltam, meg tudom úszni a beszélgetést, ha látványosan olvasni kezdek, de nem. A kazak határ Biskektől nagyjából egyórányira volt, majd a határtól még további 4 órát utaztunk Almatiba. A sofőr egy igazi tróger volt, ha lett volna bármi más módja az utazásnak és nem kérte volna el előre az összeget, akkor simán kiszállok, és máshogy oldom meg. De mindegy, ez legyen a legnagyobb gondunk.🚖

A határnál ki kellett szállnunk a kocsiból és külön átsétálni magán a határon és az ellenőrzésen, én már előre stresszeltem rajta, mert 10 nappal korábban sem volt éppen egyszerű a menet, de mivel látták, hogy egyszer már átengedtek (Üzbegisztánból jövet), nem volt semmi probléma, sőt, még a taxisunk is várt minket a túloldalon a csomagjainkkal.🇰🇿

Mire Almatiba értünk szépen be is esteledett, a jófej taxis bácsi természetesen csak a buszmegállóban volt hajlandó kirakni minket, ami nagyjából 5 km-re volt a szállástól, de semmi gond, amúgy is egész nap kocsiban ültünk, mi az nekünk.🥾

Almati egészen 1998-ig Kazahsztán fővárosa volt, nagyjából kétmillióan lakják, egy darab metróvonallal is rendelkezik és sokkal modernebb, mint korábban gondoltuk volna. Az alma kazakul is almát jelent és azért is hívják így a várost, mert ez a jelképe.🍎

9-11. nap 🇰🇬 BISHKEK

Visszatértünk Bishkekbe, mert hosszas mérlegelés után úgy döntöttünk, hogy továbbállunk. Szerettünk volna megpróbálkozni egy másik túrával is egy másik tóhoz (Song Kol) és találtam is egy megoldást, egy – számomra talán - kevésbé megterhelő útvonalat, ami még működhetett is volna, viszont sajnos, mint említettem, 2-3 héttel hamarabb érkeztünk, mint amikor elkezdődik a túraszezon és az előrejelzés a következő két hétre nagyjából végig esőt mondott.🌧

Így nem volt mit tenni, mint kitalálni, merre tovább. Szerettünk volna visszamenni a biskeki szállásunkra, de valamiért besurmóskodtak és jóval drágábban akarták nekünk kiadni a szobát, mint előzőleg és mindezt úgy, hogy egyébként simán lehettünk volna szemetek és foglalhattunk volna a Bookingon keresztül is, úgy nekünk 5€-val olcsóbb lett volna, mint amit ők mondtak, de így már annyira nem akartunk visszamenni. Így kerestünk egy másik szállást, ami nem volt a legjobb, de legalább olcsó és közel a taxiállomáshoz.🚕

Eldöntöttük ugyanis, merre megyünk tovább, mégpedig Almatyba, Kazahsztánba. Besétáltunk a buszmegállóba jegyet venni, de nagy meglepetés ért minket, nincs se busz, se marshrutka a szomszéd országba, vonat meg pláne nem. A Covid miatt törölték a buszjáratokat a két ország között és még nem állították vissza őket.😅

Körbekérdeztük a taxisokat, ki-mennyiért vinne át minket és az egyik viszonylag baráti árat mondott, csak annyi volt, hogy az ár csak akkor érvényes, ha négyen vagyunk utasok, ha csak mi ketten, akkor nekünk kell kifizetni a teljes költséget. Mondtuk, hogy nincs semmi baj, időnk van bőven, mondjanak egy időpontot, mikor menjünk vissza másnap és majd várunk, amíg meg nem telik a kocsi.🕦

Reggel fel is keltünk időben, rabszolgahajcsárként ostoroztam emberemet, hogy időben, 10-re odaérjünk a taxiállomásra, mert ebben az időpontban maradtunk velük. Sergio nyöszörgött kicsit, hogy ezt a 10-et az égvilágon senki sem veszi komolyan rajtam kívül, de mondtam, az nekem pont elég és ha 10 van megbeszélve, akkor mi ott is leszünk 10-re. Oda is értünk, majd 5 órát várakoztunk a kocsiban, mert csak nem akartak más utasok jönni. Közben bekéredzkedtünk a taxiba aludni kicsit, ha már nincs szó semmiféle indulásról. Végül jött egy egyesült államokbeli, dallasi srác, és lebeszéltük a sofőrrel, hogy a 4. utas részét szétdobjuk, mert se várni nem akarunk, plusz kényelmesebb is lesz így nekünk. Így nagyjából 18 $-ra jött ki fejenként az út.💲

7-8. nap 🇰🇬 KARAKOL

Adtunk magunknak két nap regenerációt, ami alatt gyakorlatilag semmit sem csináltunk, csak ettünk, aludtunk és próbáltuk kitalálni, merre tovább. Találtunk egy zseniális éttermet, ahol olyanokat ettünk, hogy atyaég. Megkóstoltunk egy jellegzetes helyi, hideg tésztalevest, ami nekem annyira nem tetszett, plusz egy makarónitésztás marhás kajcsit, sok zöldséggel, amiben több volt a hús, mint a tészta.🍗

Gyakorlatilag emiatt az étel miatt mentünk vissza másnap is, amikor is kipróbáltunk mellé egy báránysteak-et, ami finomabb volt, mint bármi, amit valaha ettem.🐑

A második napon kerestünk egy fodrászt is, Sergio nem akart megszabadulni a sörényétől a hegymászás előtt, tartsa csak melegen néhány napig, viszont már lassan fonhattam volna be neki, úgyhogy lekapatta, potom 2 €-ért.💇🏽‍♂️

6. nap 🇰🇬 KARAKOL

Még előző este érkezett egy Dubajban élő indiai család 5 gyerekkel, velük költöttük el a vacsorát, reggel pedig az ő készülődésükre ébredtünk, ugyanis ők már korán megindultak lefelé, mert lóháton, vezetőkkel tették meg az utat oda-vissza. Nekik köszönhetően mi sem aludtunk délig, sőt, már előtte úton voltunk, hogy megtegyük a 15 km-es utat lefelé. Kicsit csipkednünk kellett magunkat, mert esőt mondott, de úgy gondoltuk, lefelé majd gyorsabban megtesszük az utat. Nem így történt.🐴

Körülbelül egy órája voltunk úton, amikor elkezdett szakadni az eső, ami annyira még nem is zavart volna minket, mert voltak esőkabátjaink, plusz a hátizsákoknak is külön védőzsák, viszont ha 4-5 órán keresztül megszakítás nélkül esik, akkor előbb utóbb teljesen mindegy, mi van rajtad, tökig vizes leszel.🌧

Ezen kívül a földes-köves útnak nagyjából 2 órára volt szüksége ahhoz, hogy sártengerré váljon, úgyhogy estünk-keltünk-seggen csúsztunk lejtmenetben. Először úgy 3 óra után találtunk egy viszonylag fedett részt, ahol rá tudtunk nézni a telónkra, azt hittük, már közel járunk, de kiderült, hogy még az út felénél se tartottunk. Néha megálltunk 1-1 fenyő alatt szusszanni egyet, de nem mertünk sokat várni, mert nem tudtuk, lesz-e újra jégeső, mint két nappal azelőtt és nem akartuk megvárni, míg kiderül.🌲

Egymást támogatva, bátorítva végülis túljutottunk a nehezén és még viccelődni is volt energiánk. Ahogy az várható volt, az utolsó 5 km-en elállt az eső, viszont fújt a szél és tökig vizesen talán még az esőnél is kellemetlenebb volt. Folyamatosan forró zuhanyról beszéltünk, és a hotelről, ami – elméletileg – az út végén vár ránk. Gyakorlatilag viszont nem tudtuk biztosra, vár-e ránk, mivel internet híján nem tudtunk szállást foglalni.🚿

Amikor már csak úgy 2-3 km volt hátra, épp megálltunk, hogy levegyük magunkról az esőkabátokat, amikor jött egy autó. Előtte már vagy 4 ment el mellettünk és nézte végig, ahogy szerencsétlenkedünk, de ennél rögtön megjegyeztem, hogy tuti felvesz minket. Természetesen így is történt.🚙

Egyébként mi még jobban is jártunk, mint az előttünk és az utánunk érkezők-távozók, mert az egyetlen száraz időszak azokban a hetekben az a 3 nap volt. Nem nagyon szeretném elképzelni sem, hogy azok, akikkel útközben találkoztunk és mentek felfelé, végül milyen körülmények között kellett lemászniuk többnapi esőzés után.💧

Végül a kocsi, ami felvett minket kirakott ott, ahol a busz is két nappal korábban és már azon gondolkodtam, hogy álljunk ki stoppolni, mert én ott helyben fogok kockára fagyni, de már jött is a busz és visszavitt minket Karakolba.🙏

A szálláson valóban vártak ránk a maradék cuccainkkal, kaptunk is egy nagyobb és melegebb szobát plusz még azt is megengedték, hogy használjuk a mosógépet, úgyhogy úgy, ahogy voltunk, dobtunk le mindent magunkról egyenesen a gépbe és még a komplett sáros cipőinket is kimostuk. A félórás forróvizes zuhanytól pedig újult erőre kaptunk.🛌

5. nap 🇰🇬 ALTYN ARASHAN

Reggel 7-kor keltünk. Mondjam tovább? Nekem ott nagyjából lőttek is. Sok mindenre képes és kész vagyok, de arra, hogy reggel 7-kor én 11 km-t menjek hegynek fel, teljesen biztosan nem. De ezt akkor még nyilván nem tudtam. Mivel az elmúlt két hónapunk arról szólt, hogy faltuk a km-eket, eszembe se jutott, hogy nekem itt majd bármi problémám lehet. De volt. Ott kezdődött, hogy a talaj még nedves volt az egész éjszakai esőzéstől. Már ott próbáltam jobb belátásra téríteni szép szerelmemet, hogy lehetséges, hogy futócipőink nem éppen erre az időjárásra teremtettek, de hajthatatlan volt. Rendben, akkor menjünk.👟

Nem volt papír alapú, helyi térképünk, hanem egy offline térkép-applikációval közlekedtünk mindenhol. Maps.me a neve és alapvetően nagyon szeretem, már évek óta használom, nagyon hasznos és pontos, de nyilvánvaló, hogy nem a kirgiz hegyekre találták ki, mert nem igazán tud ott pontos útvonalat mutatni, ahol nincs út. Tehát abszolút nem az app, hanem a mi hibánk volt, hogy nagyjából háromszor mentünk hegynek fel, amikor mehettünk volna a sík terepen is, így mindháromszor végül ereszkedhettünk vissza a helyes (nemlétező) útra, amivel természetesen nagyon sok időt veszítettünk. Kiszámoltam, hogy nagyjából délután 2, legrosszabb esetben 3 körül kell visszaindulnunk a tótól, ha nem akarjuk sötétedés után a hegyekben találni magunkat.🌄

A sorozatos félremászások miatt dél körül még félúton se voltunk, így amikor elértünk egy patakhoz, ami a hegyekből jött és úgy saccra 8 fokos lehetett, a drágám pedig közölte, hogy akkor itt sajnos le kell vennünk a cipőnket, mert mezítláb kell átkelnünk rajta, akkor mondtam azt, hogy oké, ennyi volt, forduljunk vissza. Oda úgysem érünk időben, a tó is be van fagyva, én már nagyjából 3 infarktuson túl voltam, a szívem és a tüdőm is készülőben volt összeomlani, a lábaim pedig már csak vonszoltak. Nem igazán úgy képzeltem el ezt a 11 km-t, hogy az egy 7-8 órás lépcsőzésnek fog megfelelni. Nem voltam rá felkészülve, nah.😥

Amikor ereszkedtünk lefelé, belefutottunk egy kutyába, vagyis a kutya belénk, hozzánk futott, lekushadt elénk a földre és elkezdett visítani. Én még az életben nem láttam kutyát így szenvedni. Volt a nyakán egy benyomódás, ahol korábban a nyakörve lehetett, tehát valószínűleg valahol, valamikor gazdája is volt, éppen ezért nem boldogult a hegyen egyedül és már az éhenhalás határán állt. Nem sok minden volt nálunk, csak egy csomag chips, amit pillanatok alatt befalt, majd az első épületig kísért minket, ahol talált magának egy bácsit.🐕

Végül nem is bizonyult annyira rossz döntésnek visszafordulni, mert amikor a szállásra visszaértünk, mondtuk a tulajdonosnak, hogy olvastuk, hogy mindenféle termálfürdők vannak a környéken és szeretnénk egyet meglesni. Bólogatott is, hogy igen, van kettő, ennyibe és ennyibe kerülnek és itt és itt vannak. Nem, mi olyat keresünk, ami ingyenes. Hááát, igen, van itt egy olyan is, de egy kicsit nehéz megközelíteni, mert a folyó mentén a sziklába vájt úton lehet megközelíteni és időnként igencsak veszélyes. Az lesz az, megpróbáljuk.🗻

Így találtunk rá a kis magán termál medencénkre, amit minden oldalról szikla vesz körül, alatta meg a folyó hömpölyög, úgyhogy abszolút védve van minden irányból, egy amolyan titkos kis zug. El is töltöttünk ott úgy 2-3 órát, kihasználva az alkalmat, hogy meleg a víz, körülbelül 30 fokos, a magunkkal vitt szappannal gyorsan meg is fürödtünk.🛀

Eredetileg ezt a fürdőt másnap reggel szerettük volna megnézni, majd megindulni vissza Karakolba, de kora délutánra esőt mondott, úgyhogy mindenféleképpen korábban indultunk volna vissza, szinte biztos, hogy ha nem fordulunk vissza a hegyen, nem lesz alkalmunk kipróbálni. 🍀