Úgy kezdődött, hogy felszálltunk egy buszra, ami elvitt minket a szállástól ahhoz a megállóhoz, amivel aztán elmentünk a hegy lábáig. Mivel nem sok fogalmunk volt a helyi buszozási szokásokról, hogy kinél-hol-és mikor kell fizetni (Üzbegisztánban leszálláskor, Indiában valamikor menet közben kérték el a pénzt), úgy alakult, hogy végigblicceltük az egyórás buszozást. Eskü, hogy nem direkt volt. Aztán a másik busz nagyjából a várostól 10 km-re vitt el minket, körülbelül 80 centnyi Tengéért (1€-85 Tenge).🚌
Magához a tóhoz elvileg két út vezet ebből az irányból, az egyik egy teljesen normális autóút, ami 15 km-es, a másikon pedig ezt az utat lerövidítheted 3 km-rel úgy, hogy nem kanyarogsz, hanem mész tovább egyenesen, hegynek fel. Na, vajon melyiket választottuk? Hát persze, hogy az utóbbit. Ami nem volt rajta a térképünkön (Maps.me se tudhat mindent), az az, hogy nagyjából 3-4 km-rel az út kezdete után gátat-utat-valamit építenek és a lefaragott-kiásott-felforgatott földből egy szlalomozó kő-, és földutat építettek az út közepére, ezzel máris meghosszabbítva és megnehezítve a túránkat. Na, nagyjából már itt elfáradtunk, mivel másznunk kellett, hogy túljussunk rajta, és hogy aztán újra leereszkedhessünk. Aztán jött egy sorompó, ahova csak engedéllyel engedték át a kocsikat.⛔️
Bevallom, hogy végig abban reménykedtem, hogy valaki elvisz minket a tóig kocsival, de természetesen ez itt sem történt meg, se oda, se visszafelé. Ahol az út elágazott és mi a kocsiút helyett a bizonytalan ösvényt választottuk, volt egy kút. Addigra már alig maradt vizünk - mert azt gondoltuk, lesz bolt, minek cipekedjünk -, de nem mertem megtölteni az üveget. Azt olvastam, hogy elvileg nem lesz bajunk a víztől, de biztosra ezt ki tudhatja? El is engedtem a témát abban reménykedve, hogy amikor felérünk a hegyre, majd lesz egy bolt, vagy valami, ahol tudunk venni. Nem volt.💦
A mai napig sem sikerült rájönnöm, hogy megérte-e rövidítenünk. A hegynek fel egy nagyjából gyerek méretű cső vezetett, ami vizet szállított, de azt nem tudom, hogy melyik irányba. Szerintem felfelé. De lehet, hogy lefelé. Mindegy is, maga a cső rohadt hideg volt. Na, mi ezen cső mentén rövidítettünk meredeken hegynek fel és amit eredetileg lentről láttunk, hogy milyen hosszú lesz és milyen sokáig fog tartani, az csak a csöves szakasz harmada volt.🧭
Gyakorlatilag már az első ilyen szakasznál majdnem kidőltem és azt mantráztam végig magamban, hogy csak ide jussak fel és megoldódik az életem, úgyhogy felérve vicces volt szembesülni azzal, hogy ebből még van kettő. Velünk együtt mászott még két páros, akik sokkal fiatalabbak voltak nálunk, de ugyanúgy nem bírták, ez egy kicsit azért segített elfogadni, hogy ennyire gyenge vagyok. Mondjuk az egyik páros felváltva dohányzott, de akkor is. Ők se bírták és kész.🚬
Mindenesetre a másik két párossal – bár törték az angolt – felváltva lelkesítettük és segítettük egymást, amikor pedig elfogyott a vizünk, kaptunk tőlük teát. Jó, cukros, meleg Iceteát. Úgyhogy adtunk egy jó nagy pofont a szomjunknak.🧋
Amikor végre sikerült túlélnünk ezt a szuper döntésünket is és már inkább nevettünk, mint sírtunk, még vagy háromszor másztunk felfelé az úton való szlalomozás helyett, csak, hogy most már tényleg odaérjünk. Majd egyszer csak ott terült el alattunk a tó. Félig kiszáradva. Természetesen gondolhattunk volna erre az eshetőségre, valamiért minden tó, amit mi keresünk, vagy elérhetetlen lesz számunkra, vagy befagy, vagy kiszárad. Azért természetesen megcsodáltuk a tó megmaradt részét, majd megindultunk vissza, immár a rendes úton.🏞
Vizünk nem volt és nagyjából 4 órányi ereszkedés állt előttünk. Amikor elindultunk lefelé, már 6 óra múlt és két dolog biztos volt; hogy félúton lemegy a nap és, hogy mire hazaérünk minden bezár. Azt se tudtuk, jár-e még egyáltalán a busz, benne volt a pakliban, hogy a hegy aljától hazáig is sétálni kell, ami újabb 15 km-t jelentett volna. Az esték pedig igencsak hűvösek voltak. Felmértük a készleteinket és találtunk a tatyóban egy csomó szotyit (természetesen), némi cukorkát, egy almát és valamennyi íztelen cserkót előző napról, ami már félig be volt rohadva, úgyhogy kidobtuk és megettük az almát, ami többet segített a szomjunkon, mint a cukorbomba-tea. Végül egész úton szotyit ropogtattunk, ami gyakorlatilag megmentette az életünket. Nem tudom, mitől, de bármire megesküszöm, hogy csillapította a szomjunkat. Egy darabig. Aztán már nem.🌻
Természetesen lefelé mindig könnyebb, mint felfelé és gyorsabb is, ettől függetlenül csősötét volt, mire leértünk, az utolsó km-eken már a telefonokkal világítottunk. Nem azért, hogy lássunk, hanem, hogy minket lássanak a kocsik, amik – hétvége lévén – folyamatosan jöttek-mentek. Úgy tűnt, az egész világ oda jár bulizni, grillezni, ki tudja, mit csinálni. Amikor elkezdtünk ereszkedni, hogy kicsit gyorsítsuk a tempót és minél többet tegyünk meg naplemente előtt, a meredekebb részeket kocogva tettük meg, ezzel nyertünk is úgy fél órát, de még így is majdnem 10 volt, mire leértünk.📱
És nagyon hideg, de szerencsére
volt nálunk dzseki, így amíg mozogtunk, nem is volt nagy baj, de aztán leértünk
a buszmegállóba, ahol még hidegebb volt, és mint megtudtuk, a busz épp akkor
ment el és bő fél óra múlva jött volna a következő. Úgyhogy kiállítottam
Sergiot stoppolni. Annyira nem tetszett neki, mert miért nem én, egy nőnek
hamarabb megállnak, de mondtam neki, hogy ne haragudj, de ha hétvégén, a semmi
közepén azért vesznek fel minket, mert forrónaciban stoppolok, akkor lehet,
hogy lesz egy kis gondunk. Ő pedig még amúgy se stoppolt életében és teljesen
el volt ájulva, hogy ez tényleg működik, mert az első kocsi felvett minket és
hazáig vitt, ahol akkorát aludtunk, mint még soha és másnap délutánig fel se
ébredtünk.🚗
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése