6. nap 🇮🇳 BIKANER

Fel akartunk menni a várba pénzt váltani, de a hotel tulaja megoldotta nekünk, így felmentünk a tetőre reggelizni, mert minden esély megvolt arra, hogy aznap már nem jutunk többet élelemhez. Két napja megismertünk egy spanyol párost, ők is épp fent voltak, úgyhogy le is ragadtunk velük néhány órára, míg már indulni kellett a vonatra.🚂

14:45-kor indultunk Jodhpurból és 21:20-kor értünk Bikanerbe, a jegy 422 Rúpiába (5,45€) került kettőnknek. 

Tök érdekes, hogy milyen szinten kontrollálva van az utazás a szokásos káoszhoz képest, mert előző este is lázasan kutattuk a helyünket mire jött a kaller és kérdés nélkül elvezetett minket, hozzátéve, hogy a reggeli vonattal érkeztünk Osiyanba, nem? Tuti feltűnt nekik, hogy két idióta turista a (majdnem) legolcsóbb osztályon keresztbe-kasul utazza Észak-Indiát. Amikor itt felszálltunk és jött a kaller, már egyből nevünkön nevezett minket, semmit sem kellett bemutatni. A vonat végül egy órával korábban ért be, amit még mindig nem sikerült megfejtenem, de legalább volt időnk vacsizni. 

A hotel viszonylag közel helyezkedik el az állomáshoz, az út végig bazársorral kísérve. Érezhető, hogy ide már kevesebb turista jár, viszont a helyiek és a város is hihetetlenül szimpatikusak. Nem tudom megmondani, mi tetszett meg rögtön, amolyan “igen, ez az” érzés volt, ahogy elhagytuk az állomást. Talán a kevesebb szemét, a kisebb káosz miatt. 🗑

Még Jodhpurban a hotel tulaja megkérdezte, minek megyünk Bikanerbe, nincs ott semmi. Nos, ezerszer Bikaner, mint Jodhpur.🥰

 

Úton a hotel felé láttunk egy szimpatikus éttermet, ami csurig volt helyiekkel, oda mentünk vissza enni nemcsak aznap, hanem egész idő alatt. A Ganesh hotel étterméről van szó és olyat ettünk első este, hogy mozdulni is alig bírtunk. Háromféle naan-t próbáltunk ki ánizsos rizzsel és fokhagymás lencsével (Garlic Dal), és 672 Rúpiát (8,4€) fizettünk.🍚

Hazafelé sétálva közelebbről is meglestük a boltokat, sok helyen árultak mindenféle grillázst és egyéb - olajos magvas - édességet.🍬

Egy pasi próbált volna beszédbe elegyedni Sergioval, amihez neki épp nem volt kedve, úgyhogy eljátszotta a szokásos “Spain, no English” szöveget, mire az indiai folyékony, nyelvtanilag kifogástalan spanyollal megszólalt, hogy nem baj, spanyolul is beszélhetünk. Visítva röhögtem egész úton hazafelé. Kiderült, hogy a srác 15 éve üzletelget Sevillaban.🇪🇸

5. nap 🇮🇳 OSIYAN

Amikor reggel 6-kor megszólalt az ébresztő, komolyan elgondolkodtam rajta, mennyire szeretném látni Osiyant. Az van, hogy az alváshiányt csak tologatjuk magunk előtt napok óta, mindig egy kicsit hozzárakva.🥱

Végül csak összeszedtük magunkat. Mivel épp csak felkelőben volt a nap, az utcákat még a kutyák uralták, rendeltünk egy tuktuk-ot, ami 65 Rúpiáért vitt el minket az állomásra, azonban csak a szomszéd utcából. Fogtunk két üres flakont, hogy majd azzal védjük magunkat, ha jönnének az ebek, de nem volt rá szükség, mert utunkba akadt egy pasi egy hatalmas és zajos kordéval, a kutyák pedig menekültek előle. Amikor látta, hogy szinte az ölébe másztam a parától, még külön hessegette is őket. 🦸🏿‍♂️

A vonat 6:50-kor indult volna, de volt szerencsére egy 20 perces késés, különben pont lekéstük volna. Az út 80 perces volt és 318 Rúpiába (4€) került kettőnknek. Osiyant egy dokumentumfilmben láttuk néhány hónapja, kapott is rögtön egy gombostűt. Mivel a Sachiya Mata templom miatt jöttünk, már eleve decensen öltöztem fel, bár teljesen mindegy, így is megbámultak… Sajnos a templom lépcsőzete főlé randa bádogtetőt húztak, azért sikerült néhány szép képet csinálnunk.🛕

Ahogy az már lenni szokott, Sergio köré sereglettek a kölykök, ezúttal a templom pirosba öltöztetett mini Buddhái, akik mindenhova jöttek velünk. 🕉

Mikor végeztünk dél körül járt, viszont a vonatunk vissza csak este ment, beültünk - a Google szerint - Osiyan 3. legjobb éttermébe “reggelizni”. A szokásos naan mellé ezúttal egy fűszeres, gyümölcsös (papaya, ananász) rizst próbáltunk ki (Kashmari Pulao), rendeltünk továbbá egy joghurtos öntetet (Raita) és egy hagymás lepényt (Parantha), kólát, vizet és teákat ittunk, mindezért pedig 615 Rúpiát (~8€) fizettünk.🍵

Ekkor az idővel még mindig nagyon jól álltunk, sétáltunk egyet a bazárban, majd felfedeztünk egy templomot, ami nem volt megjelölve a térképen. Amikor ágon-bokron átcsörtetve megközelítettük, egy csomó gyerek szaladt hozzánk, nyilván kéregetni küldték őket.⏳

Már írtam, hogy a kéregetés itt nagyon mélyen gyökeredzik. A Gettómilliomos című film nem fikció volt. Legalábbis ez a része. A kéregetés itt tényleg egy üzletág. Amikor először voltunk Indiában, kérdeztem Sergiot, hogy nem lehetne-e… Mire ő elmagyarázta, hogy ezt jobb, ha az elején lerendezem magamban, mert nem menthetem meg őket. Sem az életüket megváltoztatni nem fogom. Sem 10, sem 100, de még 1000 Rúpiával sem. Sergio éppen ezért a hátizsákját már évek óta mütyürökkel légmentesíti. Több szatyor játékot hoztunk magunkkal. Nem értékeseket, otthoni gyerekek eldobott apróságait. Búgócsiga, kulcstartó, kindertojásból játékok. Pénz helyett ezeket osztogatja, mert a pénzen a szülők (vagy akikhez tartoznak) alkoholt, drogot, dohányt vesznek. A játék a gyerekeké.🧸

Tehát odajött hozzánk egy csapat gyerek, akik ott laktak kint a semmi közepén, félig a sivatagban, egy még csak sátornak se nevezhető kifeszített ponyva alatt. Elmentünk velük oda és szétosztottuk köztük azt a néhány játékot, ami épp nálunk volt. Azt a szívből fakadó gyermeki boldogságot pénzen nem lehet megvenni.🤡

Visszafelé felmentünk teázni egy tetőtéri kávézóba pontosan a templommal szemben. Míg spanyolom a helyi bikákkal haverkodott, én a naplóm írtam, ami annyira tetszett a srácoknak, hogy a főnök meghívott egy kólára és egy adag sült krumplira. Megmondom őszintén, hogy ezzel, hogy az emberek csak úgy kedvességből adnak nekem dolgokat anélkül, hogy kérném vagy, hogy bármit elvárnának cserébe, nem nagyon tudok mit kezdeni. Ezen a téren nagyon rosszul vagyunk szocializálva.🙈

A vonatunk vissza Jodhpurba este 19:38-kor indult, a késéssel 9-re értünk oda. Megvacsiztunk a hotel éttermében, ezúttal egy tojásos curry-t próbáltunk ki. A tulajdonos megengedte, hogy másnap kicsit később csekkoljunk ki, így végre aludhattunk egy nagyot.🍛

4. nap 🇮🇳 JODHPUR

Este 11-kor indult a vonatunk, így néhány órát még elücsörögtünk a szálláson, ahova visszamentünk a csomagjainkért. Még egy szobát is kinyitottak nekem, hogy átöltözhessek. Bár a Sleeperben nincs légkondi, ez esetenként inkább szerencse, mert a légkondis osztályokon olyan hideg van éjszaka, hogy csak szenvedni lehet, megmaradni nem, de ilyenkor még a sleeper is hűvi, úgyhogy magamra aggattam mindent. Mielőtt még nagyon extázisba estek volna a kocsinkban lévő pubertások, megágyaztam magamnak a fenti ágyon és fel is másztam olvasni, Sergiora hagyva a srácokat. A “megágyaztam” nem azt jelenti, hogy lepedőt, takarót, vagy bármi egyebet kaptunk - jobb is -, hanem, hogy az ágyra kiteregettem a jógamatracom, a párnám a tatyóm volt, plusz a korábbi Saudia-s plédem. 🛏

Tehát este 11-kor indultunk és reggel 6:45-kor értünk Jodhpurba (plusz némi késés), ezért összesen 587 Rúpiát (7,60€) fizettünk kettőnknek. Még a késéssel is rohadt korán volt, elcammogtunk a hotelig, remélve, hogy hamarabb megkapjuk a szobánkat és hunyhatunk egyet. 💤

Mint már írtam, Indiában rengeteg a kóbor kutya, nos, Jodhpurban még annál is több. Ahogy a még kihalt utcákon sétáltunk, egyszer csak 3-4 kutya rohant felénk ugatva, pontosan abból az irányból, amerre mentünk volna. Úgy döntöttünk, inkább átengedjük nekik az utcát és másik útvonalat keresünk, de ekkor az egyik házból kijött egy bácsi és kövekkel elkergette őket.

A hotelben mondták, hogy bizony még minimum két órát várni kell a szobára, de addig is felmehettünk a tetőtéri étterembe várakozni, ahonnan pompás kilátás nyílt a városra és a Jodhpur Fortra (erőd).🐕

Kicsivel később jött a góré, hogy egy picivel drágábban szívesen felkínálná nekünk a legjobb szobáját. Annyira nem volt csúcsszuper az a szoba, hogy többet kelljen fizetni érte, de amikor megköszöntük, de inkább nem éltünk az ajánlattal, a pasi közölte, hogy higgyük el, meg fogjuk bánni a döntésünket, ha meglátjuk a szobánkat és mi hittünk neki, hogy tenni fog róla, hogy így legyen, így megköszöntük és hálásan elfogadtuk az ajánlatát. A hotel legjobb szobájáért kilátással a városra 25€-t fizettünk a két éjszakáért (19,25€ helyett). 💱

Amikor rákérdeztünk a bossnál a kutya témára, elmesélte, hogy mindig is sok kóbor kutyájuk volt, a helyzet igazából a Covid alatt fajult el ennyire, a számuk megsokszorozódott és mivel sokáig övék voltak az utcák, olyan szinten elvadultak, hogy már közelebb állnak a farkasokhoz, mint a kutyákhoz, rátámadnak az emberekre, pláne az éjszakai és a korai órákban. Később egy csomó cikket, videót láttunk a neten ilyen támadásokról, sőt olyanról is, hogy gyerekeket, idős embereket téptek szét. Áldottam az eszem, hogy az év elején beadattam a veszettség elleni oltásokat, akkor meg aztán pláne, amikor később elkóboroltam és 3 kutya megtámadott. Az egyik foga nagyjából 10 centire csattant a lábamtól, mire egy néni odaszaladt és elzavarta őket.🐺

Mikor megkaptuk a szobánkat, be is ájultunk a fél napra, még szerencse, hogy Sergio járt már itt, így célirányosan mehettünk a stepwellhez, ahol a helyi srácok épp az épületek tetejéről ugráltak a vízbe, majd felsétáltunk a várhoz, be azonban nem mentünk, mert semmi olyat nem tudnak mutatni, amit ne láttunk volna már és főleg a kilátás miatt mentünk.🏰

Mivel aznap még semmit sem ettünk, megálltunk egy bódénál kekszet venni és meglestük, hogyan készíti a pasi a levélbe csavart dohánykeveréket kettő, kb. 10-12 éves srácnak. Ez az a dohány, ami idejekorán pirosra festi és elrohasztja az indiaiak fogait. 🦷

Este végre elérkezettnek láttam az időt, hogy nekiálljak helyi ételeket kóstolgatni, elég időt hagytam a gyomromnak az átállásra. Rendeltünk egy csomó naan-t (lepénykenyér), egy zöldséges rizst (biryani) és egy csirkés curry-t nem csípősen. Ehhez képest a curry úgy csípett, mint a kurvaélet, még Sergio szerint is, pedig ő imádja a csípőset. A húsnak elég fura íze volt, úgyhogy én erre a hónapra el is engedtem a húsfogyasztást (ahogy legutóbb is), de mondtam a spanyolomnak, hogy ettől még ugyanúgy rendelhetjük, akár még csípősen is, mert attól még megkóstolnám, de megenni ő fogja. Később rendeltünk egy citromos-gyömbéres-mézes teát, ami olyan finom volt, hogy fülünk-farkunk kettéállt tőle. Ez a vacsi (plusz 2 coca) 900-1000 Rúpia (11-12€) között állt meg, ami egyébként kicsit drágának számít, de a google szerint a hotelünk étterme a 3. legjobb Jodhpurban. 🍚

Magára a hotelre nem mondanám, hogy jó, azt sem, hogy rossz, tisztának se mondanám, Sergio első dolga volt begombolni a párnám huzatát (“Jobb, ha nem látod belül“). Klíma nincs, de nem is baj, mert amellett aludni borzalom, ellenben van ventilátor és a választás lehetősége, hogy a melegtől, vagy a ventilátor zajától nem alszunk. Az első éjjelen a zaj mellett döntöttünk, hogy majd másnap a másik verziót próbáljuk ki. 💥

3. nap 🇮🇳 ADALAJ

Ezen a napon kicsit tovább aludhattunk, nem volt annyira feszített a tempó, bár még mindig nem aludtunk annyit, amennyire szükségünk lett volna, de hálát adtam a konkrét útiterveinkért, mert egyébként simán elment volna egy nap a semmire. 🙈

Fél 10-kor keltünk, biztosítottam fáradt lovagomat, hogy 4 nap múlva addig aludhat, ameddig akar, összepakoltuk mindenünket, majd kicsekkoltunk. Ennél a pillanatnál volt egy lélektani mélypontunk azt illetően, mi legyen a következő lépés. Sergio talált egy alkalmazást a helyi tömegközlekedésre (MOVIT), ahol pontosan le tudtuk követni (még offline is), hogy jutunk ki Adalajba, ahol az aznapi stepwellünket készültünk meglesni. Viszont az úgy nézett ki, hogy séta, busz, busz, séta és annyira fáradtak voltunk, hogy már majdnem elcsábultunk, hogy fogunk egy tuktukot (320 Rúpia), de aztán úgy voltunk vele, hogy kezdünk túlságosan elkényelmesedni és ez azért nem járja, úgyhogy nekiduráltuk magunkat. 🚎

Miután megittunk egy dobozos kólát, Sergio agyi funkciói is beindultak és úgy döntött, hogy ha már úgyis sétálunk, mehetünk arra is, amerre még nem jártunk és lesétáltuk az egyik busztávot, mentünk egyenesen az adalaji busz megállójába, ami a büszke 89-es számot viseli. 8️⃣9️⃣

Ekkor úgy 11-dél körül lehetett és valahol pont véget érhetett a tanítás, mert a szokásos forgalom és hangzavar mellé most még egy csomó diák is hozzátett a zűrzavarhoz. Miközben próbáltam menteni az életem és nem egy jármű alatt kikötni, végig azon töprengtem, hogy az indiai sofőrök reflexe milyen hihetetlenül figyelemreméltó. Legyen az busz, kocsi, vagy riksa, én minden pillanatban az ütközést várom, mert annyira őrült az egész és mindig szó szerint egy hajszálon múlik. Viszont az jutott eszembe, hogy ha becsukott szemmel átsétálnék egy 6-8 sávos, forgalmas úton, ismétlem, csukott szemmel, akkor sem történne semmi. Mármint igen, dudálnának és kiabálnának, de az amúgy is alap. De eskü, hogy épségben átjutnék. Valahogy a káoszban és tülkölésben mégis van valami rendszer.🚨

Tehát áttülköltük magunkat a 89-es busz megállójába és leültünk néhány áltsulis közé. Sergio természetesen rögtön elkezdett bratyizni a srácokkal, mi meg a lányokkal a megbocsájtó dadus mosolyával figyeltük őket. Végül szóltak, hogy itt a busz, amit nem tudom, hogy a 89-es volt-e, mert szám nem volt rajta.🤷🏽‍♀️

Az adalaji kút hasonló, mint a Rani Ki Vav, csak olcsóbb (300), közelebb van és kevésbé ismert. Azt olvastuk valahol, hogy néhányaknak mázlijuk volt és pont akkor mentek, amikor senki se figyelt és be tudtak sunnyogni ingyen, de természetesen azok nem mi vagyunk, pedig még az indiait is megpróbáltuk eljátszani - nekik csak 25 Rúpia a belépő - de csak mosolyt kaptunk, kedvezményt nem.🥺

Nekem személy szerint ez a stepwell jobban tetszett, a mérete és a tömeg hiánya okán intimebb volt, plusz látszott, hogy ez a település közelebb fekszik Ahmedabadhoz és, hogy a helyiek már láttak fehér embert, mert egyetlenegy lány kért csak fotót.📷

Mikor mentünk volna vissza a városba, volt egy kis zavar, mert buszmegállót nem találtunk, csak egy jegyárusító bódét, ahol nem beszéltek angolul, de egy helyi egyetemista segített nekünk fordítani és még a buszunkat is megmutatta. A busznak olyan megállói vannak mintha metró lenne, és csak úgy engednek ki a kapun, ha bemutatod a jegyedet, ami 25 Rúpiába kerül és korlátlanul szállhatsz át vele, amíg állomáson belül maradsz.🎟

Nos, mi erről nem tudtunk, ha tudtuk volna, talán jobban vigyázunk a jegyeinkre, amiknek valahogy lába kélt és amikor a bácsi elkérte a kijáratnál, csak pislogtunk. Az őrt pont nem érdekelte, hogy nyilvánvalóan szerencsétlen turisták vagyunk, közölte, hogy a bírság 100 Rúpia fejenként. Nem azért a másfél €-ért, de Budapesten 10 éven át blicceltem és tényleg akkor kapnak el, amikor pedig van jegyünk? Sergio már szinte hajlott rá, hogy kifizesse, amikor szóltam neki, hogy egyébként senki nem szólt, hogy meg kell tartanunk a jegyeket, mire újult erőre kapott és akkora jelenetet rendezett, hogy végül elengedtek minket. Oké, nem volt az akkora jelenet, de néha muszáj megmutatni a fogunkat, különben elevenen felfalnak. A tanulság egyébként az, hogy az indiaiak mindig olyan kis cukimuki ártatlanoknak tűnnek, valójában viszont már az anyatejjel szívják magukba az átverést.😇

Napközben annyi minden van a fejemben, amiről mesélnék, de mire eljutok oda, hogy papírra vessem, a felét elfelejtem. Ez India. Annyi impulzus ér egyszerre, hogy képtelenség mindent megjegyezni. Se hely, se idő, se emlékezet. Indiában az érzékek minden pillanatban túl vannak terhelve. Ezernyi szag, hang, látvány, egyszerre milliónyi információ érkezik hozzád minden irányból. Az agyadnak arra sincs ideje, hogy feldolgozza mindezt, nem, hogy elraktározza. És a legjobb, vagy akár a regrosszabb, attól függ, milyen beállítottságú vagy és honnan nézed, hogy nem tudsz ezek közül az ingerek közül kiragadni egyet. mert, ha megpróbálod leválasztani, az agyad egyszerűen leblokkol. Ez, ez a sok valami, ez a káosz, ez így mind együtt teszi ki azt a csomagot, ami már nem is egy tapasztalat, nem is csak egy ország vagy egy nép, hanem egy életérzés. És ezt az életérzést úgy hívják, hogy INDIA.🇮🇳

Mint már említettem, Indiát vagy imádod, vagy utálod, vagy annyira borzalmas véleménnyel vagy róla, hogy tuti, hogy sose teszed be a lábad. És még azt se mondanám, hogy egyiket-másikat ne tudnám megérteni. Mert de. Amikor már biztos volt, hogy visszajövünk, sokféle reakciót kaptam a húú, de jótól a semlegesen át az iszonyig. Valaki megkérdezte, miért jövök ide? Szegény és büdös és koszos és annyira különböző… Azt mondtam neki, hogy igazad van. Ez, így, ebben a sorrendben mind igaz. Pontosan ezért akarok visszamenni. Indiát nem fogod szeretni anélkül, hogy ne utálnád kicsit. Minden nap. Ez India. Megdöbbent, iszonytat, kizökkent, kifacsar, majd megcsavar, felráz és helyrerak. Olyan nincs, hogy neutrális. Ha igen, akkor hazudsz. Viszont India egyben lenyűgöző is, sok olyat látsz és tanulsz, amit máshol nem. Kitolja és megszünteti a határaidat. Felébreszti a kíváncsiságodat. Megismered az igazi empátiát, ugyanakkor meg is erősít, mert megtanít a helyén kezelni azt.☺️

2. nap 🇮🇳 PATAN Rani Ki Vav

Hajnali 5-kor keltünk, hogy elérjük a patani 6:40-es vonatot. Eredetileg nem csak egy napra szerettünk volna Patanba menni, hanem a következő állomásnak szántuk, de olyan drágák voltak a szállások (40€), hogy inkább csak egy kirándulást tettünk ide. 🚂

Rendeltünk egy riksát, mert még rohadt korán volt eltévedni egy ekkora városban és azt se tudtuk, mennyire kusza a tömegközlekedés és Patanba el akartunk jutni. A kocsi 140 Rúpiáért vitt el minket az állomásig, ahol nem kellett sokat várni, indult is a vonat, legnagyobb meglepetésünkre, pontosan. Az út másfél órás volt és a jegy kettőnknek 350 Rúpiába (4,88€) került. Ez volt a netes jegyvásárlásom nagy pillanata, amikor kiderült, aminek ki kellett, de minden flottul ment, felmutattam az sms-t és már pipált is ki minket a kaller. Éljen a problémamentes indiai közlekedés.🥳

Szinte mindig ülnek a helyünkön és mindig elzavarjuk őket, nem azért, hogy szabályt kövessünk, hanem, mert amikor a jegyeket vettem, beállítottam, hogy hol szeretnénk ülni, és semmi garancia nincs arra, hogy meg is adják, de 90%-ban megkaptuk. Ez pedig az oldalsó üléssor, mert Sergio így folyamatosan mozizhatja a tájat, miattam pedig azért, mert kétszemélyes. Alsó és felső és pont. Nincs felesleges indiai, nincs tapizás.💆🏽‍♀️

Megérkeztünk Patanba reggel 8 körül és rögtön áldottuk az eszünket, hogy nem szálltunk itt meg. Turisták erre nagyjából szökőévente járnak, a körülmények a korábbiaknál is elkeserítőbbek, így az utcán inkább nem vennék ételt, étterem pedig egy darab se volt. El is kezdődött a turistákat övező szokásos őrület, amitől Ahmedabadban megkíméltettünk. 

És, hogy miért is jöttünk el ide? A RANI KI VAV miatt, ami egy lépcsős vízgyűjtő- ismertebb nevén stepwell - a XI. századból, melyet azonban csak 1960-ban fedeztek fel. Ezekből a lépcsős kutakból megannyi található Indiában, korábban is láttunk már néhányat, de ez sokkal nagyobb, sokkal szebb és híresebb, annyira, hogy az UNESCO Világörökség részét képezi (2014), sőt mi több, a 100 Rúpiás bankjegyen is szerepel.💯

Mint Indiában azt már megszokhattuk, belépőként pofátlan összeget kérnek el a turistáktól, 600 Rúpiát (7,5€), míg az indiaiak ennek csak töredékét, 40 Rúpiát fizetnek. 💲

A kút alsó részét lezárták, így nem tudtuk megcsinálni azokat a képeket, amiket szerettünk volna, annak ellenére sem, hogy minden bájamat bevetettem. A bizti őr bácsi nem tűnt semlegesnek természetes adottságaimat illetően, így pillát rebegtetve, cukiskodva próbáltam rábeszélni, hogy csak 5 percre engedjen be minket, de hiába.🤷🏽‍♀️

Ellenben óriási mázli volt, hogy (mivel nem volt más vonat) korán érkeztünk, mert így még a tömeg előtt meg tudtuk csinálni a képeket, utána már lehetetlen lett volna, főleg, mert a lelkes indiaiak sorokba tömörülve várták, hogy lefotózhassanak minket, amivel nem sokat segítettek. Véleményem szerint ez már nevetséges, hogy itt ez a gyönyörű hely és velünk vannak elfoglalva, bár az is igaz, hogy stepwellből több van nekik, mint fehér turistából.🤦🏽‍♀️

Sergio elvolt velük úgy fél órát, de tudtam, utána engem fognak megtalálni, mert alapvetően a nőkkel akarnak képeket, a pasik csak alibinek kellenek. Én már élből nemet mondok, nem szeretnék belegondolni sem, hogy a sok hormontúltengéses indiai tinédzser mi mindent művelhet esténként az ilyen képekkel… Viszont amikor lányok, gyerekek kérnek meg, nekik nem mondok nemet. 📷

Később kint a parkban leültünk popcornt enni, jött is egy néni - aki egyébként bottal kergette a majmokat - üvöltözve, hogy itt tilos enni, mondjuk pont akkor lépett be a kapun egy nő, akinek a gyereke csokit majszolgatott, de attól azért eltekintettek. Nem is baj, amúgy is indultunk volna.🍿

Visszafelé megálltunk egy boltnál vizet és kólát venni, majd leültünk kicsit a lépcsőre trécselni, de 20 percen belül már ott volt a fél falu, így újra felkerekedtünk és mentünk egyenest az állomásra. 3 körül értünk ki, volt még jó 3 óránk a vonat indulásáig, úgyhogy leültünk, hogy nyugiban várakozzunk, vagyis csak volna, ha ismételten meg nem rohamoztak volna minket a helyiek.🙄

Nekem eddigre el is fogyott a türelmem, úgyhogy elővettem a könyvem, Sergio pedig hülyének tettette magát, hogy nem beszél angolul. Ez őket abszolút hidegen hagyta, így is nekiálltak csacsogni vele, majd az egyik hozott nekünk 1-1 jéghideg kólát, amivel meg is vette szerelmem társaságát a következő órára. Eredetileg nem akartuk elfogadni, de nemes egyszerűséggel belepottyantotta az ölünkbe, majd elkezdte mutogatni a Londonban élő fia fényképeit.🥤

Egyre többen vettek minket körül és mivel mindenki közel akart kerülni hozzánk, egyre nyomultak felénk. Amikor már szinte az ölünkben ültek, de minimum az aurám közepét taposták, felálltam, hogy köszi, elég volt és átültem egy másik padra. Addigra már vagy 30-an álltak minket körül. Ez a szám a kövi vonat érkezésekor lecsökkent, úgyhogy indítványoztam, hogy most sunnyogjunk el, amíg még van rá módunk. Be is ültünk a maradék másfél órára egy “cukrászdába”, ahol pedig az ott lébecoló helyiektől 1-1 chai-t kaptunk ajiba.🫖

A chai (tea) az indiaiak kávéja, amit a kis felespohártól a kétdecisig minden méretben isznak. Sok köze nincs az általunk ismert Chai Lattehoz, mert ez nagyon finom, pláne, ha minimalizálják a hozzáadott cukrot. Eredetileg sima feketetea tejjel (tejporral), emellett tartalmaz gyömbért, kardamomot, borsot és opcionálisan egyéb dolgokat is, kinek-mi. Ebben a chaiban nem volt sok cukor, így kellemesen elkortyolgattuk a bácsikkal, majd mentünk a vonatra, amivel végül 40 percet késtünk, mert egy sérült tehén került a sínekre. 🐄