4. nap 🇮🇳 JODHPUR

Este 11-kor indult a vonatunk, így néhány órát még elücsörögtünk a szálláson, ahova visszamentünk a csomagjainkért. Még egy szobát is kinyitottak nekem, hogy átöltözhessek. Bár a Sleeperben nincs légkondi, ez esetenként inkább szerencse, mert a légkondis osztályokon olyan hideg van éjszaka, hogy csak szenvedni lehet, megmaradni nem, de ilyenkor még a sleeper is hűvi, úgyhogy magamra aggattam mindent. Mielőtt még nagyon extázisba estek volna a kocsinkban lévő pubertások, megágyaztam magamnak a fenti ágyon és fel is másztam olvasni, Sergiora hagyva a srácokat. A “megágyaztam” nem azt jelenti, hogy lepedőt, takarót, vagy bármi egyebet kaptunk - jobb is -, hanem, hogy az ágyra kiteregettem a jógamatracom, a párnám a tatyóm volt, plusz a korábbi Saudia-s plédem. 🛏

Tehát este 11-kor indultunk és reggel 6:45-kor értünk Jodhpurba (plusz némi késés), ezért összesen 587 Rúpiát (7,60€) fizettünk kettőnknek. Még a késéssel is rohadt korán volt, elcammogtunk a hotelig, remélve, hogy hamarabb megkapjuk a szobánkat és hunyhatunk egyet. 💤

Mint már írtam, Indiában rengeteg a kóbor kutya, nos, Jodhpurban még annál is több. Ahogy a még kihalt utcákon sétáltunk, egyszer csak 3-4 kutya rohant felénk ugatva, pontosan abból az irányból, amerre mentünk volna. Úgy döntöttünk, inkább átengedjük nekik az utcát és másik útvonalat keresünk, de ekkor az egyik házból kijött egy bácsi és kövekkel elkergette őket.

A hotelben mondták, hogy bizony még minimum két órát várni kell a szobára, de addig is felmehettünk a tetőtéri étterembe várakozni, ahonnan pompás kilátás nyílt a városra és a Jodhpur Fortra (erőd).🐕

Kicsivel később jött a góré, hogy egy picivel drágábban szívesen felkínálná nekünk a legjobb szobáját. Annyira nem volt csúcsszuper az a szoba, hogy többet kelljen fizetni érte, de amikor megköszöntük, de inkább nem éltünk az ajánlattal, a pasi közölte, hogy higgyük el, meg fogjuk bánni a döntésünket, ha meglátjuk a szobánkat és mi hittünk neki, hogy tenni fog róla, hogy így legyen, így megköszöntük és hálásan elfogadtuk az ajánlatát. A hotel legjobb szobájáért kilátással a városra 25€-t fizettünk a két éjszakáért (19,25€ helyett). 💱

Amikor rákérdeztünk a bossnál a kutya témára, elmesélte, hogy mindig is sok kóbor kutyájuk volt, a helyzet igazából a Covid alatt fajult el ennyire, a számuk megsokszorozódott és mivel sokáig övék voltak az utcák, olyan szinten elvadultak, hogy már közelebb állnak a farkasokhoz, mint a kutyákhoz, rátámadnak az emberekre, pláne az éjszakai és a korai órákban. Később egy csomó cikket, videót láttunk a neten ilyen támadásokról, sőt olyanról is, hogy gyerekeket, idős embereket téptek szét. Áldottam az eszem, hogy az év elején beadattam a veszettség elleni oltásokat, akkor meg aztán pláne, amikor később elkóboroltam és 3 kutya megtámadott. Az egyik foga nagyjából 10 centire csattant a lábamtól, mire egy néni odaszaladt és elzavarta őket.🐺

Mikor megkaptuk a szobánkat, be is ájultunk a fél napra, még szerencse, hogy Sergio járt már itt, így célirányosan mehettünk a stepwellhez, ahol a helyi srácok épp az épületek tetejéről ugráltak a vízbe, majd felsétáltunk a várhoz, be azonban nem mentünk, mert semmi olyat nem tudnak mutatni, amit ne láttunk volna már és főleg a kilátás miatt mentünk.🏰

Mivel aznap még semmit sem ettünk, megálltunk egy bódénál kekszet venni és meglestük, hogyan készíti a pasi a levélbe csavart dohánykeveréket kettő, kb. 10-12 éves srácnak. Ez az a dohány, ami idejekorán pirosra festi és elrohasztja az indiaiak fogait. 🦷

Este végre elérkezettnek láttam az időt, hogy nekiálljak helyi ételeket kóstolgatni, elég időt hagytam a gyomromnak az átállásra. Rendeltünk egy csomó naan-t (lepénykenyér), egy zöldséges rizst (biryani) és egy csirkés curry-t nem csípősen. Ehhez képest a curry úgy csípett, mint a kurvaélet, még Sergio szerint is, pedig ő imádja a csípőset. A húsnak elég fura íze volt, úgyhogy én erre a hónapra el is engedtem a húsfogyasztást (ahogy legutóbb is), de mondtam a spanyolomnak, hogy ettől még ugyanúgy rendelhetjük, akár még csípősen is, mert attól még megkóstolnám, de megenni ő fogja. Később rendeltünk egy citromos-gyömbéres-mézes teát, ami olyan finom volt, hogy fülünk-farkunk kettéállt tőle. Ez a vacsi (plusz 2 coca) 900-1000 Rúpia (11-12€) között állt meg, ami egyébként kicsit drágának számít, de a google szerint a hotelünk étterme a 3. legjobb Jodhpurban. 🍚

Magára a hotelre nem mondanám, hogy jó, azt sem, hogy rossz, tisztának se mondanám, Sergio első dolga volt begombolni a párnám huzatát (“Jobb, ha nem látod belül“). Klíma nincs, de nem is baj, mert amellett aludni borzalom, ellenben van ventilátor és a választás lehetősége, hogy a melegtől, vagy a ventilátor zajától nem alszunk. Az első éjjelen a zaj mellett döntöttünk, hogy majd másnap a másik verziót próbáljuk ki. 💥

3. nap 🇮🇳 ADALAJ

Ezen a napon kicsit tovább aludhattunk, nem volt annyira feszített a tempó, bár még mindig nem aludtunk annyit, amennyire szükségünk lett volna, de hálát adtam a konkrét útiterveinkért, mert egyébként simán elment volna egy nap a semmire. 🙈

Fél 10-kor keltünk, biztosítottam fáradt lovagomat, hogy 4 nap múlva addig aludhat, ameddig akar, összepakoltuk mindenünket, majd kicsekkoltunk. Ennél a pillanatnál volt egy lélektani mélypontunk azt illetően, mi legyen a következő lépés. Sergio talált egy alkalmazást a helyi tömegközlekedésre (MOVIT), ahol pontosan le tudtuk követni (még offline is), hogy jutunk ki Adalajba, ahol az aznapi stepwellünket készültünk meglesni. Viszont az úgy nézett ki, hogy séta, busz, busz, séta és annyira fáradtak voltunk, hogy már majdnem elcsábultunk, hogy fogunk egy tuktukot (320 Rúpia), de aztán úgy voltunk vele, hogy kezdünk túlságosan elkényelmesedni és ez azért nem járja, úgyhogy nekiduráltuk magunkat. 🚎

Miután megittunk egy dobozos kólát, Sergio agyi funkciói is beindultak és úgy döntött, hogy ha már úgyis sétálunk, mehetünk arra is, amerre még nem jártunk és lesétáltuk az egyik busztávot, mentünk egyenesen az adalaji busz megállójába, ami a büszke 89-es számot viseli. 8️⃣9️⃣

Ekkor úgy 11-dél körül lehetett és valahol pont véget érhetett a tanítás, mert a szokásos forgalom és hangzavar mellé most még egy csomó diák is hozzátett a zűrzavarhoz. Miközben próbáltam menteni az életem és nem egy jármű alatt kikötni, végig azon töprengtem, hogy az indiai sofőrök reflexe milyen hihetetlenül figyelemreméltó. Legyen az busz, kocsi, vagy riksa, én minden pillanatban az ütközést várom, mert annyira őrült az egész és mindig szó szerint egy hajszálon múlik. Viszont az jutott eszembe, hogy ha becsukott szemmel átsétálnék egy 6-8 sávos, forgalmas úton, ismétlem, csukott szemmel, akkor sem történne semmi. Mármint igen, dudálnának és kiabálnának, de az amúgy is alap. De eskü, hogy épségben átjutnék. Valahogy a káoszban és tülkölésben mégis van valami rendszer.🚨

Tehát áttülköltük magunkat a 89-es busz megállójába és leültünk néhány áltsulis közé. Sergio természetesen rögtön elkezdett bratyizni a srácokkal, mi meg a lányokkal a megbocsájtó dadus mosolyával figyeltük őket. Végül szóltak, hogy itt a busz, amit nem tudom, hogy a 89-es volt-e, mert szám nem volt rajta.🤷🏽‍♀️

Az adalaji kút hasonló, mint a Rani Ki Vav, csak olcsóbb (300), közelebb van és kevésbé ismert. Azt olvastuk valahol, hogy néhányaknak mázlijuk volt és pont akkor mentek, amikor senki se figyelt és be tudtak sunnyogni ingyen, de természetesen azok nem mi vagyunk, pedig még az indiait is megpróbáltuk eljátszani - nekik csak 25 Rúpia a belépő - de csak mosolyt kaptunk, kedvezményt nem.🥺

Nekem személy szerint ez a stepwell jobban tetszett, a mérete és a tömeg hiánya okán intimebb volt, plusz látszott, hogy ez a település közelebb fekszik Ahmedabadhoz és, hogy a helyiek már láttak fehér embert, mert egyetlenegy lány kért csak fotót.📷

Mikor mentünk volna vissza a városba, volt egy kis zavar, mert buszmegállót nem találtunk, csak egy jegyárusító bódét, ahol nem beszéltek angolul, de egy helyi egyetemista segített nekünk fordítani és még a buszunkat is megmutatta. A busznak olyan megállói vannak mintha metró lenne, és csak úgy engednek ki a kapun, ha bemutatod a jegyedet, ami 25 Rúpiába kerül és korlátlanul szállhatsz át vele, amíg állomáson belül maradsz.🎟

Nos, mi erről nem tudtunk, ha tudtuk volna, talán jobban vigyázunk a jegyeinkre, amiknek valahogy lába kélt és amikor a bácsi elkérte a kijáratnál, csak pislogtunk. Az őrt pont nem érdekelte, hogy nyilvánvalóan szerencsétlen turisták vagyunk, közölte, hogy a bírság 100 Rúpia fejenként. Nem azért a másfél €-ért, de Budapesten 10 éven át blicceltem és tényleg akkor kapnak el, amikor pedig van jegyünk? Sergio már szinte hajlott rá, hogy kifizesse, amikor szóltam neki, hogy egyébként senki nem szólt, hogy meg kell tartanunk a jegyeket, mire újult erőre kapott és akkora jelenetet rendezett, hogy végül elengedtek minket. Oké, nem volt az akkora jelenet, de néha muszáj megmutatni a fogunkat, különben elevenen felfalnak. A tanulság egyébként az, hogy az indiaiak mindig olyan kis cukimuki ártatlanoknak tűnnek, valójában viszont már az anyatejjel szívják magukba az átverést.😇

Napközben annyi minden van a fejemben, amiről mesélnék, de mire eljutok oda, hogy papírra vessem, a felét elfelejtem. Ez India. Annyi impulzus ér egyszerre, hogy képtelenség mindent megjegyezni. Se hely, se idő, se emlékezet. Indiában az érzékek minden pillanatban túl vannak terhelve. Ezernyi szag, hang, látvány, egyszerre milliónyi információ érkezik hozzád minden irányból. Az agyadnak arra sincs ideje, hogy feldolgozza mindezt, nem, hogy elraktározza. És a legjobb, vagy akár a regrosszabb, attól függ, milyen beállítottságú vagy és honnan nézed, hogy nem tudsz ezek közül az ingerek közül kiragadni egyet. mert, ha megpróbálod leválasztani, az agyad egyszerűen leblokkol. Ez, ez a sok valami, ez a káosz, ez így mind együtt teszi ki azt a csomagot, ami már nem is egy tapasztalat, nem is csak egy ország vagy egy nép, hanem egy életérzés. És ezt az életérzést úgy hívják, hogy INDIA.🇮🇳

Mint már említettem, Indiát vagy imádod, vagy utálod, vagy annyira borzalmas véleménnyel vagy róla, hogy tuti, hogy sose teszed be a lábad. És még azt se mondanám, hogy egyiket-másikat ne tudnám megérteni. Mert de. Amikor már biztos volt, hogy visszajövünk, sokféle reakciót kaptam a húú, de jótól a semlegesen át az iszonyig. Valaki megkérdezte, miért jövök ide? Szegény és büdös és koszos és annyira különböző… Azt mondtam neki, hogy igazad van. Ez, így, ebben a sorrendben mind igaz. Pontosan ezért akarok visszamenni. Indiát nem fogod szeretni anélkül, hogy ne utálnád kicsit. Minden nap. Ez India. Megdöbbent, iszonytat, kizökkent, kifacsar, majd megcsavar, felráz és helyrerak. Olyan nincs, hogy neutrális. Ha igen, akkor hazudsz. Viszont India egyben lenyűgöző is, sok olyat látsz és tanulsz, amit máshol nem. Kitolja és megszünteti a határaidat. Felébreszti a kíváncsiságodat. Megismered az igazi empátiát, ugyanakkor meg is erősít, mert megtanít a helyén kezelni azt.☺️

2. nap 🇮🇳 PATAN Rani Ki Vav

Hajnali 5-kor keltünk, hogy elérjük a patani 6:40-es vonatot. Eredetileg nem csak egy napra szerettünk volna Patanba menni, hanem a következő állomásnak szántuk, de olyan drágák voltak a szállások (40€), hogy inkább csak egy kirándulást tettünk ide. 🚂

Rendeltünk egy riksát, mert még rohadt korán volt eltévedni egy ekkora városban és azt se tudtuk, mennyire kusza a tömegközlekedés és Patanba el akartunk jutni. A kocsi 140 Rúpiáért vitt el minket az állomásig, ahol nem kellett sokat várni, indult is a vonat, legnagyobb meglepetésünkre, pontosan. Az út másfél órás volt és a jegy kettőnknek 350 Rúpiába (4,88€) került. Ez volt a netes jegyvásárlásom nagy pillanata, amikor kiderült, aminek ki kellett, de minden flottul ment, felmutattam az sms-t és már pipált is ki minket a kaller. Éljen a problémamentes indiai közlekedés.🥳

Szinte mindig ülnek a helyünkön és mindig elzavarjuk őket, nem azért, hogy szabályt kövessünk, hanem, mert amikor a jegyeket vettem, beállítottam, hogy hol szeretnénk ülni, és semmi garancia nincs arra, hogy meg is adják, de 90%-ban megkaptuk. Ez pedig az oldalsó üléssor, mert Sergio így folyamatosan mozizhatja a tájat, miattam pedig azért, mert kétszemélyes. Alsó és felső és pont. Nincs felesleges indiai, nincs tapizás.💆🏽‍♀️

Megérkeztünk Patanba reggel 8 körül és rögtön áldottuk az eszünket, hogy nem szálltunk itt meg. Turisták erre nagyjából szökőévente járnak, a körülmények a korábbiaknál is elkeserítőbbek, így az utcán inkább nem vennék ételt, étterem pedig egy darab se volt. El is kezdődött a turistákat övező szokásos őrület, amitől Ahmedabadban megkíméltettünk. 

És, hogy miért is jöttünk el ide? A RANI KI VAV miatt, ami egy lépcsős vízgyűjtő- ismertebb nevén stepwell - a XI. századból, melyet azonban csak 1960-ban fedeztek fel. Ezekből a lépcsős kutakból megannyi található Indiában, korábban is láttunk már néhányat, de ez sokkal nagyobb, sokkal szebb és híresebb, annyira, hogy az UNESCO Világörökség részét képezi (2014), sőt mi több, a 100 Rúpiás bankjegyen is szerepel.💯

Mint Indiában azt már megszokhattuk, belépőként pofátlan összeget kérnek el a turistáktól, 600 Rúpiát (7,5€), míg az indiaiak ennek csak töredékét, 40 Rúpiát fizetnek. 💲

A kút alsó részét lezárták, így nem tudtuk megcsinálni azokat a képeket, amiket szerettünk volna, annak ellenére sem, hogy minden bájamat bevetettem. A bizti őr bácsi nem tűnt semlegesnek természetes adottságaimat illetően, így pillát rebegtetve, cukiskodva próbáltam rábeszélni, hogy csak 5 percre engedjen be minket, de hiába.🤷🏽‍♀️

Ellenben óriási mázli volt, hogy (mivel nem volt más vonat) korán érkeztünk, mert így még a tömeg előtt meg tudtuk csinálni a képeket, utána már lehetetlen lett volna, főleg, mert a lelkes indiaiak sorokba tömörülve várták, hogy lefotózhassanak minket, amivel nem sokat segítettek. Véleményem szerint ez már nevetséges, hogy itt ez a gyönyörű hely és velünk vannak elfoglalva, bár az is igaz, hogy stepwellből több van nekik, mint fehér turistából.🤦🏽‍♀️

Sergio elvolt velük úgy fél órát, de tudtam, utána engem fognak megtalálni, mert alapvetően a nőkkel akarnak képeket, a pasik csak alibinek kellenek. Én már élből nemet mondok, nem szeretnék belegondolni sem, hogy a sok hormontúltengéses indiai tinédzser mi mindent művelhet esténként az ilyen képekkel… Viszont amikor lányok, gyerekek kérnek meg, nekik nem mondok nemet. 📷

Később kint a parkban leültünk popcornt enni, jött is egy néni - aki egyébként bottal kergette a majmokat - üvöltözve, hogy itt tilos enni, mondjuk pont akkor lépett be a kapun egy nő, akinek a gyereke csokit majszolgatott, de attól azért eltekintettek. Nem is baj, amúgy is indultunk volna.🍿

Visszafelé megálltunk egy boltnál vizet és kólát venni, majd leültünk kicsit a lépcsőre trécselni, de 20 percen belül már ott volt a fél falu, így újra felkerekedtünk és mentünk egyenest az állomásra. 3 körül értünk ki, volt még jó 3 óránk a vonat indulásáig, úgyhogy leültünk, hogy nyugiban várakozzunk, vagyis csak volna, ha ismételten meg nem rohamoztak volna minket a helyiek.🙄

Nekem eddigre el is fogyott a türelmem, úgyhogy elővettem a könyvem, Sergio pedig hülyének tettette magát, hogy nem beszél angolul. Ez őket abszolút hidegen hagyta, így is nekiálltak csacsogni vele, majd az egyik hozott nekünk 1-1 jéghideg kólát, amivel meg is vette szerelmem társaságát a következő órára. Eredetileg nem akartuk elfogadni, de nemes egyszerűséggel belepottyantotta az ölünkbe, majd elkezdte mutogatni a Londonban élő fia fényképeit.🥤

Egyre többen vettek minket körül és mivel mindenki közel akart kerülni hozzánk, egyre nyomultak felénk. Amikor már szinte az ölünkben ültek, de minimum az aurám közepét taposták, felálltam, hogy köszi, elég volt és átültem egy másik padra. Addigra már vagy 30-an álltak minket körül. Ez a szám a kövi vonat érkezésekor lecsökkent, úgyhogy indítványoztam, hogy most sunnyogjunk el, amíg még van rá módunk. Be is ültünk a maradék másfél órára egy “cukrászdába”, ahol pedig az ott lébecoló helyiektől 1-1 chai-t kaptunk ajiba.🫖

A chai (tea) az indiaiak kávéja, amit a kis felespohártól a kétdecisig minden méretben isznak. Sok köze nincs az általunk ismert Chai Lattehoz, mert ez nagyon finom, pláne, ha minimalizálják a hozzáadott cukrot. Eredetileg sima feketetea tejjel (tejporral), emellett tartalmaz gyömbért, kardamomot, borsot és opcionálisan egyéb dolgokat is, kinek-mi. Ebben a chaiban nem volt sok cukor, így kellemesen elkortyolgattuk a bácsikkal, majd mentünk a vonatra, amivel végül 40 percet késtünk, mert egy sérült tehén került a sínekre. 🐄

1. nap 🇮🇳 AHMEDABAD

Röpke bő egyórás út után megérkeztünk indiai utunk első és majdani utolsó állomására, Ahmedabadba. Mivel tudtuk, hogy gyakorlatilag zombik leszünk, mire megérkezünk, most nem törekedtünk arra, hogy a legolcsóbb szállást foglaljuk, főleg, mert azok még helyi viszonylatban is putrinak számítottak, hanem inkább egy olyat, ami még vállalhatóbb.🥱

Ahmedabadnak két fő vasútállomása van, nekünk mindkettővel lesz dolgunk, de első alkalommal csak a Sabarmati (SBIB) állomásra vannak vonataink, ezért arrafelé szerettünk volna hotelt találni, de az mission impossiblenek bizonyult. Így választottunk egy belvárosi hotelt, ahova a reptérről busszal 50 Rúpiáért lehet bejutni, de már annyira fáradtak voltunk, hogy inkább fogtunk egy riksát, ami némi alkudozás után 350 Rúpiáért (4,3€) az ajtóig vitt minket. Maga a licit 600-ról indult, de mint utólag kiderült, még ez is igencsak átvágás volt. Találtunk ugyanis egy alkalmazást (olacabs), amolyan riksauber, ott pedig 200 Rúpia állt. 

Tehát megérkeztünk a hotelbe (Hotel One Up), ahol 30€-t fizettünk a két éjszakáért és nagyjából rendben is volt. Akadt egy kisebb küzdelmünk a nettel, de aztán az is megoldódott. Ekkor már majdnem délután 4 volt, úgyhogy elindultunk megkeresni a helyi Pizza Hutot és egy pénzváltót. Azért a Pizza Hut, mert finom és olcsó és első napra, 3 napos szendvicsezés után tökéletes. 2 darab közepes pizzát, egy csomó sajtos-fokhagymás kenyeret és két félliteres Pepsit kaptunk 1000 Rúpiáért (12€), és ebből maradt annyi, hogy a reggeli is megoldódott. A maradékot elcsomagoltattuk, hogy majd visszamegyünk érte, ha sikerült pénzt váltani.🍕

Bementünk az első váltóba, ahol közölték, hogy bár általában 6-kor zárnak, ma mégis korábban, mert másnap ünnepnap van és ők ilyenkor hamarabb lehúzzák a rolót. Adtak még néhány tippet, hol próbálkozzunk, hozzátéve, hogy nem csak ők zárnak hamarabb. Természetesen igazuk lett. Végül, amikor a kb. 5. helyen mászott fel Sergio a lépcsőn szerencsét próbálni, hozzám lépett egy srác, hogy mit keresünk és mit és mennyiért váltanánk, majd amikor mondtuk, hogy 100€-t, kért öt percet, mindjárt hozza. 1€-ért ezúttal 78 Rúpiát kaptunk.💰

A sikeres váltás után visszaindultunk a hotelbe, az úton pedig belebotlottunk életem popcornjába. Utazás során nagyon ritka, hogy napközben eszünk, általában csak reggel és este, ezért folyton van nálunk valami nasi a köztes órákra. És Indiában minden olyan olcsó… Üveg víz, coca cola 20 cent, a popcorn 10-20 cent között. 

Nagyjából este 7 lett, mire a hotelbe értünk, én kb fél óra múlva már aludtam is, csoda, hogy egyáltalán addig kihúztam. 😴

Ahmedabad egyébiránt semmiben sem különbözik egy átlagos indiai nagyvárostól, még az se teszi különlegessé, hogy van egy reptere, mert abból is van jónéhány. 5 millióan lakják, ezzel India 7. leglakottabb városa. Egy hatalmas folyó szeli ketté, a két oldalt pedig megannyi szebbnél szebb híd köti össze. Az Indiában már megszokott 37 fokos hőség fogadott minket, viszont az alig 14%-os páratartalom sokat javított a helyzeten.💭

ABU-DHABI

Mikor leszállt az est, elindultunk felkutatni a kettes terminált. Bárkit kérdeztünk, azt mondta, csak taxival megközelíthető, abból meg annyira nem kértünk, pláne, hogy csak 2 km-ről volt szó, inkább sétáltunk. Elég hamar egyértelművé vált, miért van a T2 ennyire elszeparálva. Innen indulnak a fapados indiai járatok és ez a terminál gyakorlatilag a reptér szégyene. Gondolom nem akarják a sok, agyonmálházott indiait a csillivilli termináljaikban látni. Azt egyébként még mindig nem tudom, miért mondták, hogy nincs összeköttetés, mert amikor odaértünk, pont indult az A1-es busz, ami a többi terminálnál is járkált egész nap.🛫

Az Indigo nevű társasággal utaztunk, mert akkor, amikor a jegyeket vettük, az volt a legolcsóbb. Eredetileg Delhibe terveztünk érkezni, és onnan elindulni lefelé, de annyit töketlenkedtünk, míg faszán megdrágult minden, hogy végül Ahmedabadba repültünk Mumbai-i átszállással, amiért fejenként 115€-t fizettünk, ami már egy 30 kilós check-in csomagot is tartalmazott. 🪷

Természetesen megint késéssel indultunk, 00:20 helyett majdnem 2 volt, mire felszálltunk, de ez nem is volt akkora baj, mert majd‘ 8 óránk volt a csatlakozásig, az teljesen mindegy, hol várjuk meg. 

Amikor legutóbb - rögtön a Covid után - itt jártunk, volt egy vízum akció a túristák visszacsalogatására, és semmit nem kellett érte fizetnünk. Most a sima 30 napos e-vízumot igényeltük meg, ami fejenként 25$-ba került.📇

Tehát reggel 6-kor értünk Mumbai-ba, ahol el is intézték a szükséges ellenőrzéseket, így Ahmedabadban már a kutyát sem érdekeltük érkezéskor. Mumbai-ban terminált kellett váltanunk, ahova egy ingyenes shuttle busz vitt át minket, röpke 20-30 perces várakozást követően (szégyelld magad Abu-Dhabi). Mire leadtuk a csomagjainkat, átmentünk a biztonsági ellenőrzésen és tóltunk egy kis chipset (a reptéri kaja borzalmasan nézett ki és drága is volt), addigra a 3 napos ébrenléttől gyakorlatilag folyamatos narkolepsziás rohamaink voltak, bárhol ültünk le, 5 percen belül elaludtunk.😴

TABULA RASA

Valamiért nekünk sosem akarnak elsőre összejönni a dolgok úgy, ahogy kellene nekik. A “csettintésre”-t pedig engedjük is el… Tehát a vonatunk Bécsbe - ahonnan 14:00-kor repültünk -, hajnali 4:40-kor indult volna. Azért olyan korán, mert az a jegy 5€-val kevesebbe került, mint a következő árkategóriájú és azért csak volna, mert végül bő 3 órás késés lett belőle. Megtanultam a leckét, legközelebb egy nappal hamarabb megyünk és a reptéren alszunk, abban egyébként is perverz élvezetemet lelem. Amikor az állomásra kiérve folyamatosan jöttek az email-ek a késésről, ami egyre több lett, szinte már kezdtem bepánikolni, végül nekiálltam meglesni az egyéb lehetőségeinket. Mivel 300 km-re élünk Bécstől, a taxit nagyjából rögtön ki is zártam, a Flixbus pedig csak kora délután ért volna oda. A blablacar szintén kiesett, úgyhogy maradt a vonat, amiből akadt 2-3 is, de még a legolcsóbb is 45€-ba került. Viszont amikor 6:15-kor jött az email, hogy már minimum 3 órás késésnél tartunk, mondtam emberemnek, hogy szerintem most meg kellene vennünk a jegyeket a kövi vonatra (6:48). Már épp bólintott volna rá, amikor 6:35-kor kinyitott a pénztár, úgyhogy gyorsan be is sunnyogtam, hátha szenvedő ábrázatom meghat valakit, és átírják a jegyeinket. Ez pontosan így is történt. Jó, nem nagyon vonatoztam korábban, nekem arról fogalmam nem volt, hogy ez így teljesen rendben van, így mire könyörgésem végére értem, hogy légyszi és 3 repülőnk van és fel kellene kerülni egy vonatra, már nyújtotta is a lány az igazolást a jegy átírásáról. Ekkor egészen pontosan 6:42 volt, úgyhogy sprintelhettünk is a vonathoz. Így 9 óra helyett 10-re értünk Bécsbe, ahol - minő meglepő fordulat -, a következő - reptéri - vonat is késett 25 percet. De persze még így is bőven időben voltunk.🙏

Tehát első utunk Indiába vitt, Abu-Dhabi-i átszállással. Mivel a Wizzairrel repültünk, elővigyázatból nem vettük meg a rögtön rákövetkező jegyet Indiába, ugyanis eredetileg úgy nézett volna ki, hogy 21:45-ös landolás után 00:20-kor indultunk volna tovább, itt túlságosan is sok banánhéjon tudtunk volna elcsúszni, úgyhogy egy napot a reptéren töltöttünk. A Bécs-Abu-Dhabi jegy összesen 180€-ba került kettőnknek, egy feladós táskával. Pont azt beszéltük, hogy szinte biztos, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy a Wizznél kifizettük ezt az 50€-s különbséget, mert az emberek olyan szinten pofátlanba mentek át, akkora csomagokkal szálltak fel kézipoggyász címszó alatt, amikbe az összes létező cuccunk belefért volna. Én meg a kis plusz jógamatracom miatt izgultam… Végül természetesen olyan flottul ment minden, hogy simán elértük volna a csatlakozást,  így viszont keresztbe-kasul felfedezhettük a repteret, alkalmas zug után kutatva, ahol tudunk majd hunyni egyet és a hőmérséklet valahová a benti 10 és a kinti 40 fok közé esik félúton. Végülis az egyedüli ilyennek az épület előtti, ventillátorral ellátott dohányzásra kijelölt hely volt, ahol a padok pont olyan szélesek voltak, hogy leterítve a jógaszőnyegem, durmolni is lehessen rajtuk. Ejtőztünk is néhány órát, aztán amikor már kezdett elviselhetetlen lenni a hőség, visszamentünk a reptérre elvégezni a reggeli miegymásainkat, majd tovább kutattuk, hol tudnánk még aludni kicsit. Utoljára szerda reggel keltünk fel és itt már péntek reggelnél jártunk. Ha ez egyáltalán lehetséges, bent még az előző napnál is hidegebb volt, így újból kint, az épület tövében egy árnyékos padon aludtunk még két órát (miközben tőlünk 10 méterre munkások ügyködtek). 👷

ELŐJÁTÉK

Gondoltam, mielőtt elkezdem a beszámolóm következő utunkról, írok pár sort. Az egyik, amit meg szeretnék jegyezni, hogy most már jóval felkészültebb vagyok, mert már tudom, mire számítsak. Az előző út előtt, amikor összeraktuk a csomagomat, gyakorlatilag sírva fakadtam, hogy milyen keveset tudok magammal vinni. Ezúttal, immár saját elhatározásból még annál is kevesebbet pakoltam, és csak egy kicsivel többet, mint a minimális szükségletem. Ezen kívül, mivel a nyáron nagy krémpróbálgatásokba voltam és sok békát megcsókoltam, mire meglett a királyfi, az összes kis béka-krémemet bepakoltam, mert abból napról napra csak kevesebb lesz. Csináltam róla képet, hogy hihető legyen, hogy tényleg nem kell sok a boldogsághoz. Mondjuk ha csak egy kisebb tatyót vihetnék, az is elég lenne, mert igazából egy bikinin, váltás ruhán, az ebookomon, a telómon és a jógamatracomon kívül tényleg minden mást nélkülözni tudnék. Na meg a naplóm. Az természetesen jön.📕

Amikor elkezdtem a naplóírást, eszembe nem jutott, hogy blogot fogok belőle csinálni, tényleg csak egyszerű útinaplónak szántam, hogy ne felejtsem el az olyan apróságokat, mint első benyomás, érzések, momentumok. Mert mindegy, mennyi fotót csinálsz egy nyaralás során, mindent, ami azon kívül történik, elfelejtesz. És még csak sok idő se kell hozzá. Amikor július elején elkezdtem bepötyögni a naplóm a gépembe, máris egy csomó mindent elfelejtettem, annyi új impulzus ért, új élményekkel gazdagodtam a 3 hónap alatt és amikor visszaolvastam az első napokat, akkorákat kacagtam, hogy Sergio megjegyezte, bárcsak beszélne magyarul, hogy ő is olvashassa.😁

Amikor elkezdtük tervezni a kövi utunkat,  számomra két dolog nem volt kérdés. Az első, hogy - ezúttal - el akarok jutni Balira. A második, hogy Indiába vissza akarok menni. Erre az útra kicsit unalmasabb, átlagosabb országokat terveztünk, mivel az IGAZI Ázsiát én még mindig nem láttam és, mert most már szabadabban mozoghatunk. Ámbár az unalomig csócsált országokat céloztuk meg, véleményem szerint kicsit se lesz szokványos, egy csomó érdekes dolgot tervezünk, én már nagyon izgatott vagyok.🤗

Így alakult, - és mert a legolcsóbb is így volt - hogy utunk első állomása rögtön India lett. A nagy távolságok miatt azonban úgy döntöttünk, hogy most csak egy területre fogunk koncentrálni, így sokkal többet láthatunk, nem fogunk annyi időt a vonaton tölteni. Sőt, ha már ennyire jól állunk, el is kezdtem nézegetni, hogyan lehetne mégiscsak megoldani, hogy indiai telefonszám nélkül tudjak vonatjegyet venni, ami 3 okból is nagyon fontos volt.

Az egyik, hogy annyi pici gombostűt szúrtunk le a térképünkön, hogy pontosan meg kellett terveznünk, mely városra hány napot szánunk, hogy mindent láthassunk. Azonban ha nem vehetünk előre vonatjegyet, pénzt és időt veszítünk, mert előző alkalommal is sokszor kellett módosítanunk, mert nem kaptunk jegyeket.

Második, hogy mindig felárral tudtuk csak megvenni és oda, ahova még maradt, mert ez India legolcsóbb közlekedési módja, így hamar elfogynak a helyek.

A harmadik ok pedig az volt, hogy nemcsak azzal veszítettünk sok időt, hogy nem kaptuk meg azt a jegyet, amelyiket akartuk, hanem azzal is, hogy órákat és így összességében napokat veszítettünk azzal, hogy sorban álltunk a jegypénztárnál.⏰

Tehát megvolt a hova és megvolt a mikor, úgyhogy nekiálltam megszervezni a hogyant. Több applikáció is létezik az indiai vonatjegyek megvásárlására, ezekből kettőt ki is próbáltam, jegyeket végül nem kaptam, a pénzt viszont azonnal levonták, de végül vissza is utalták, de itt el is engedtem az app témát, mert hosszasan emailezgettem az Indian Railways hivatalos jegyértékesítőjével, az IRCTC-vel, ahova, tök mindegy, hol veszed a jegyed online, be kell regisztrálnod. Ők pedig azt tanácsolták, próbálkozzak inkább az ő oldalukon keresztül. Miután a regisztrációs problémáimat is sikerült megoldanunk (regisztrálni indiai szám nélkül, amit először nem engedett), elkezdtem megvenni a jegyeket.🇮🇳

Összesen 15 helység került a listánkra, amikre 28 napunk volt. Igen, kicsit erőltetett menet, de pont ezt akartuk, majd pihenünk Balin. Tehát összesen 17 db vonatjegyre volt szükségem, abból 10-et meg is vettem első körben. Volt, ahova még nem engedett a rendszer jegyet venni, volt, ahova annyira nem volt fontos előre megvenni. Azonban amikor másnap mentem volna vissza az oldalra, hogy folytassam, egy hibaüzenetet kaptam, miszerint a profilom blokkolva lett.

Eredetileg egy indiai címet adtam meg, mert nem engedett máshogy regisztrálni az oldal, viszont fizetéskor a gépem automatikusan beírta az igazi címemet, ami azt jelezte a rendszernek, hogy nem vagyok okés. Itt egy majd’ egy hetes folyamatos email csere-bere kezdődött, mire sikerült mindent elrendezni és újra visszamehettem, amikor pedig a hitelkártyámat blokkolta az oldal, de Revolut a barátunk és egyébként még jobban is váltja a Rúpiát, úgyhogy gyorsan meg is vettem a maradék jegyeket, mielőtt újra meggondolja magát a rendszer. Vagyis majdnem mindet, mert kiderült, hogy egy hónapon belül csak 12-t vehetsz, úgyhogy meg kellett várnom a hónapfordulót. 

Az összes jegyet a második legolcsóbb osztályra vettem, azaz oda, ami már nem osztály, Sleeper-nek hívják. Ennél csak egy olcsóbb van, de azt inkább kihagynám. Igazából nagyon nagy különbségek számomra nincsenek az osztályok között, árban viszont bőven, így egy csomó pénzt megspóroltunk azzal, hogy előre megvettük a jegyeket, melyek így fejenként összesen 48€-ba kerültek. 💲